Szokásos randevúnkon az unokákról trécseltünk barátnőimel. Természetesen kiderül, mindenkinek a sajátja a legszebb, legokosabb, legügyesebb. De ez így is van rendjén. Mikor véget ért az unokamese, picit elméláztam. Eszembe jutott, hogy Ági úgy nyolc évvel ezelőtt, lemondott egy közös programot, mert a lánya nem ért rá, s őt kérte meg, vigyázzon a gyerekekre. Mondanom sem kell, nem esett jól, s ennek határozottan hangot is adtam.
-Mi az, hogy amikor neked programod van, akkor annak csak ilyen simán keresztbe tehetnek? Miért nincsenek rád tekintettel? Attól, hogy te nagyszülő vagy, még nem vagy rabszolga…
Mondanom sem kell, nekem akkor még nem volt unokám. Ági higgadt, halk válaszát soha életemben nem fogom elfelejteni.
– Majd megtudod, ha lesznek unokáid… te fogsz könyörögni, hogy minél többet veled lehessenek… nem fog számítani semmilyen program, semmilyen barátnő, sem színház, ők lesznek a legfontosabbak…
S milyen igaza volt.
Természetesen, ahogy lenni szokott mostanság, az unokákról a nagypolitikára terelődött a szó. Mi lesz, hogy lesz. Mi facebookos nagyik, meglehetősen jól tájékozottak vagyunk a világ dolgaiban. Most valamiért mégsem a politikusok kerültek a középpontba, hanem az újságírók.
– Elegem van az újságírókból – mondja Zsuzsa barátnőm. – Elegem van a fanyalgásukból… s közben sandán néz, mennyire veszem magamra e korholást. Azért folytatja: – semmi sem jó nekik, akármilyen oldalon vannak. Semminek nem tudnak örülni, mindenben csak a rosszat veszik észre. Milyen emberből vannak ezek a mai firkászok?
– Milyen, milyen… kritikus, szemlélődő, na jó, okoskodó is akad közöttük… -próbálom menteni a helyzetet, holott tudom, valójában igaza van.
– Egy újságírónak nem az lenne a dolga, hogy elfogulatlanul tájékoztasson? – teszi fel a kérdést.
– Na erről nekem különvéleményem van. Egy újságírónak fel kell vállalnia azt, amit képvisel. Mert szerintem középen álló sajtó, médiamunkás nincs. Vagy ha van, akkor az maga a világ nyolcadik csodája.
– De pont ezt magyarázom – morog Zsuzsi – hogy az derül ki legtöbbször, hogy felülnek egy aktuális hullám tetejére és ott szörföznek, de kiderül, a sport alapvető szabályaival sincsenek tisztában. Néha politológusnak képzelik magukat, néha Lúdas Matyinak…. és nem háromszor verik el Döbrögit, hanem százszor, mert divat belerúgni a közszereplőkbe…
– Nem gondolod, hogy a társadalom tükrei ezek az emberek?- tudom, gyenge a próbálkozás… – olyanok, mint a többség, aki tényleg nem tudja mit akar. Olyanok, mint sokan, akik szeretnék hallatni a hangjukat, de csak gyenge suttogás az eredmény.
– S hogy lesz ebből váltás? Hogy lesz ebből a helyzetből változás, amikor a politika magyarázói is ilyen megalázó helyzetbe hozzák magukat. A példa rossz, ezt magyarázom… – így Zsuzsa.
– A helyzet rossz, a hozzáállás, – próbálom menteni a helyzetet. Az újságíró nem példa, nem minta, akit le kell másolni. Kevesen engedik meg maguknak, hogy önmagukat adják. Sajnos ugyanolyan a helyzet ezen a poszton is, mint mindenütt, lassan minden társadalmi rétegben.. Rákényszerülnek arra, hogy megfeleljenek, ha meg akarnak élni, ha nem akarnak az utcára kerülni. Ezen pedig csak hosszú évek alatt lehet majd változtatni. Ahhoz persze, hogy valami történjen, nem csak jogbiztonságra, de tisztességes demokráciára is szükség lenne. Addig, amíg valaki azt hiszi, ha megfelel bizonyos elvárásoknak, akkor benne marad a pikszisben és nyugodtan élheti életét, addig nem fog változni semmi. Szóval a fejekben kell rendet tenni. Ezt pedig nem várhatjuk mástól. Nekünk kell a tükörbe nézni és megkérdezni: jó ez így? S ha nem, teljes hátraarcot kell csinálni. Ha kell tótágast állni, de ezt csak mindenki egyenként, önmagában rendezheti el. Ehhez senki nem tud sem tanácsot, sem útmutatást adni. Amíg a kényszerű és a társadalom által rákényszerített önkontroll uralja az embereket, addig egy helyben topogunk. Így volt ez az ötvenes és hatvanas, de a hetvenes években is. A sorok között próbáltunk írni, mások a sorok között próbáltak olvasni… most az a látszat, mintha mindent szabad lenne. De ha közelebbről megnézzük mi a helyzet, a szókimondás is csak szerep, álca. Sokszor igazi felelősségvállalás nélkül. S ez nagyon nagy baj.
Zsuzsinak eszébe jut: – remélem nem vetted magadra?
– Szó sincs róla. Én is jobban szeretnék olyan cikkeket olvasni, okos emberek tollából, akik valamiféle utat mutatnak, vagy felvázolják a lehetőségeket minden eshetőségre. De az egy kezemen meg tudom számolni, mennyien vannak, akik erre ma képesek. Na jó, a két kezemen… De inkább beszélgessünk a gyerekekről…. képzeld Bálint bölcsödés lesz….
