SzántóGráf

Iván Gizi drótpostája – Tánc a kertben

Amikor kinézek az ablakomon és látom, hogy a szél hogy tépázza a fákat és az ősz minden színében pomázó levelek hogyan terítik be a látóhatárt, nem az elmúlás jut eszembe, hanem a most volt nyár.  A tűző napsütés, a mozdulatlan levegő, s az, milyen hálás voltam a ugyanezeknek fáknak és bokroknak, hogy dús lombjaikkal megvédtek a hőgutától.

Miért haragudnék most rájuk, mikor levetik ruhájukat, mikor levetkőzteti őket az északi szél és ott állnak előttem pőrén. A mogyoróbokor, amelyik valami csoda folytán majd három méter magasra nőtt, s tenyérnyi levelei sötétpiros takaróként hulltak a lábai elé. Csöppet sem szégyellős, mégis, mint egy kamasz leány, elfordul tőlem. Szélirányba. A platán is ledobta ingét, gatyáját, még a törzsét is megnyúzta a természet, az unokák legnagyobb örömére. Mert az óriás kéregdarabokból bizony kitűnő hajót, vagy bababágyat lehet készíteni. Azt csak a nagyszülők tudják, hogy az apróságok egy fadarabbal is órákig el tudnak játszani, hogy képesek órákon át gombákat keresni a kertben, s hogy az óriásfenyővel még beszélgetni is tudnak. Már hogyne tudnának, mikor a barátjuk. Minek nekik Barbi, meg … jajj már a nevüket sem tudom játék… mikor  a kertben a valóság tündére varázsol éppen.

A szomszéd gesztenyefája elég szemtelen, hozzánk hullajtja fényes gesztenyéit, amikből vitorláshajó, vagy éppen Pinokkió lesz a konyhaasztalon. Persze idejönnek a beteg levelek is, az én bosszantásomra.

A magnólia viszont megbolondult, elhitette vele a novemberi meleg, hogy tavasz van és duci kis rügyeket pattantott ki valamelyik reggelre. Mint egy szerelmes csitri, aki egyik napról a másikra kivirul. De jajj, te szegény, az idő egy  igazi szélhámos, egy gaz csábító, aki jön, teszi a szépet és amikor elérte amit akar, úgy áll tovább, hogy nyoma sem marad.

A szélben csak bókolnak, hajladoznak a fák, mint a japánok, akik egymást üdvözlik találkozáskor. Szeretem ezt a körforgást. Az évszakok táncát.

Exit mobile version