SzántóGráf

Iván Gizi drótpostája – Jó előre szóltam

Zuhog az eső. Ömlik le az utakon, nincs kedvem sehová

menni. Pedig jó lenne egyet sétálni, ehelyett előveszem a

régi fényképeket. Nahát, itt alig voltam tíz esztendős, s

Lillafüreden nyaraltam az unokatestvéreméknél. Ők akkor

abban a mesés házban laktak, ami ma a Hermann Ottó

múzeum. Az egész életemre hatással voltak az ott töltött

nyarak, mert anyuék szívesen hagytak ott a nagynénémnél,

mint nyamvadt városi kislányt, akinek jó erdei levegőre van

szüksége. A nagynénémék nem voltak nagyon jól eleresztve

anyagilag, de mindenük megvolt, ami egy gyereknek kell:

erdő a ház mögött, rejtélyes, nyiszorgó lépcsős padlás, ahová

nappal, de csak akkor ! mertünk felmenni, mert este ki tudja

milyen állatkák mocorogtak odafenn. Volt még ribizlibokor a

szomszéd kertjében, amelyről, ma már bevallom, bizony

jócskán raktunk a hasunkba. S volt igazi erdei málna az

udvaron. Emlékszem, először ott ettem először ilyet, nagyon

pici volt, de annak az íze, semmihez nem volt fogható. Vera

néném pedig apró üvegekben lekvárt készített belőle, amit

haza is vihettem, hogy anyu fánkjával élvezzem az erdő

csodáját. Aztán olyan ritka madarak repkedtek arra, amiket

addigi rövidke Szövő utcai életemben soha nem láttam.

Csicsergésekkel volt teli a fülem, este meg a kuvik és az uhu

bagoly adott koncertet. Láttunk a házak közé tévedt

őzikéket…. és ne feledjük, ott volt a ház előtt a kristálytiszta

hegyi patak, a Szinva. Az maga volt a varázslat, hogy

beleálltunk a bokáig érő jéghideg vízbe és az árral szemben

úszó pisztrángot két kézzel elkaptuk. Micsoda csemege volt

az!. Ágival, az unokanővéremmel, sokat bóklásztunk a

környéken. Nyár végén Kálmán bácsi, Ági apukája is velünk

jött, s szedtünk egy kis gombát. Eszembe sem jutott, hogy

mérgező lehet.

Mi nem nagyon ettünk odalent a városban gombát, sem

pisztrángot, de anyu csirkét nevelt és malacot, s abból

mindig jutott Vera nénéméknek is.

Ez csak azért jutott eszembe, mert amikor kezembe került a

kép a régi házról, s elgondolkoztam. A mai városi gyerekek

közül sokaknak nem adatik meg, hogy a természet közelében

éljenek. Laknak egy betonkalitkában, vagy olyan helyen,

ahol csak a kutyasétáltatóknál látnak kutyát, vagy otthon

a ketrecben, tengeri malacot. S bár a főváros és Miskolc

környéki hegyekben is a hétvégéken ma már újra egyre

több turistát látni, a lakosság nagy része még ezt sem

engedheti meg magának. Sajnos ennek megvan az oka,

mert ha összeadjuk az utazási költségeket, meg azt, hogy a

gyerekeknek vizet és perecet, szendvicset kell venni, abból

sokszor egy családi ebéd is kijön. Mi régen a szüleinkkel,

ha nem voltak családi összejövetelek, nem a televízió előtt

ültünk és nem a plázákban sétáltunk… nem is voltak… hanem

kerékpárra ültünk, és kimentünk a Csanyikba. Leterítettük

a pokrócot, elővettük a labdát és az otthonról hozott

elemózsiát, vizet, s nagyon, de nagyon jól éreztük magunkat.

Apu kifaragott egy mogyoróbotot sétapálcának, azzal jártuk

az erdőt. Kakukkfüvet gyűjöttünk, meg kamillát, amiből anyu

kitűnő köhögés elleni teát készített nekünk a téli estéken.

Jó tudom, vannak akik most azt gondolják, nem kell a régi

időket visszahozni. Én meg azt mondom, de igen, kell. Mert

aki kidobja a múltját és nem őrzi meg abból azt, ami szebbé

teheti ma az életét, az meg is érdemli, hogy szenvedjen.

Talán fel kellene fedezni újra a piknikezést, a gyalogos

túrákat, ki kéne szállni a kocsinkból gyakrabban és

vegyünk a kezünkbe egy kosarat, tegyünk a hátunkra egy

hátizsákot, meg egy pokrócot és vegyünk nyakukba az erdőt.

Természetesen nem ebben a szörnyű időben, de vegyük úgy:

jó előre szóltam. Higgyék el, mindjárt itt lesz a tavasz.

 

Exit mobile version