SzántóGráf

Iván Gizi drótpostája – Fenébe a depresszióval!

Nem süt a nap, délelőtt is fura sötétség ül a városra.

Rossz a kedvem. De nem csak nekem, másnak is.

Körülöttem csupa morózus ember. A boltban senki

nem néz egymásra, a pénztáros csapkodja az árut

a futószalagon, a hentes akkorát üt a bárddal a

vékonyka csontra, hogy attól egy ökör is elájulna…

A facebookon is csupa szomorú történetet olvasok,

lassan már olyan lesz, mint a rémhírterjesztő mádia.

Azt írja például az egyik régi kollégám, elég volt, ő

már feladta, nem tud mosolyogni.

Hogy mi van?

Mosolyogni nem olyan nehéz. Neki azonban nem

megy. Olyan szomorúan néz bele a világba, hogy

lájkok sokasága sem deríti jobb kedvre. Állítja,

annyira nyomasztó az egész légkör körülötte és olyan

kilátástalan a jövő, hogy már nem erőlködik azzal,

másokat lelkesítsen. Nem megy. Nem látja a célt.

Nincsenek, akik megvalósítanák.

Azt mondja, a szeme előtt hullanak bele a gödörbe a

korábbi reménységek és minden kipereg a kezéből,

mint a homok.

Igen, nem tetszik tévedni, a politikáról beszél.

Igaza van? Nincs. A politika is olyan, mint az élet.

Vacak, olykor vidám, sőt kacagtató, de semmiképpen

nem reménytelen. Reménytelenné csak mi tudjuk

tenni. No nem a politikát, a jövőt. Azzal, hogy úgy

politizálunk, ahogy nem kéne. Vagyis nekem már

mindegy, én feladom, ki a fenére szavazzak… egyik

kutya, másik eb… ezek még arra sem képesek, hogy

egymás torkának ugorjanak… nem hogy győzni,

átalakítani, építeni, reményt adni…

Nincs igaza annak, aki erre gondol. Mert az életünk

olyan lesz, s olyan most is, amilyenné tesszük. S ha

nem adjuk fel, ha kitartóan dolgozunk azért, amit el

akarunk érni, akkor azt meg is kapjuk.

Jó, tudom, rébuszokban beszélek, de értse mindenki

úgy ahogy akarja. De azt soha ne feledjük, hogy a

körülöttünk élő emberekért mi is felelősek vagyunk,

nem csak magunkért. Akkor, amikor lemondóan

legyintünk egy társaságban, legyen bármiről szó, a

többiek is hamar követik a példát. S ne feledd kedves

barátom, a depresszió fenemód ragadós. Mint ahogy a

jókedv is.

S hogy minek örülj? Mindig a mának. Az adott

pillanatnak, aminek mestere vagy és még sokan

mások is. Annak, hogy észrevettél egy bimbót a

fagyott ágon, hogy lefotózhattad a lenyugvó napot, a

természet által megtépázott fákat, az elégedetlenkedő

tömeget, az anyukádat, az ő asztalát… ahogy vár a

vasárnapi ebéddel….nem mindenkinek adatik ám

meg ez az öröm kedves barátom. S ha nem a múlton

fogsz siránkozni és nem a jövődet félted, a ma

gyönyörűsége bizony el fog varázsolni. Mint ahogy

eddig is tette.

Exit mobile version