Iván Gizi drótpostája – A FA ALÁ

Voltak nagyon szép karácsonyaim és voltak nagyon

szomorúak. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.

Gyönyörű volt, amikor még sokan voltunk a fa alatt és

fájdalmas, amikor egyre kevesebben.

Felejthetetlen volt, amikor kicsi lány koromban, nem

voltam még tizennégy éves, anyuval szaloncukrot

készítettünk. Maga vette a selyem-, meg ezüstpapírt,

s nagy türelemmel vagdostuk méretre, meg cakkosra,

hogy becsomagoljuk a saját gyártású cukrokat. A

marcipános, ha jól tudom krumpli hozzáadásával

készült, a gesztenyést pedig babból varázsolta

ehetővé. Az igaz, hogy valódi marcipánosat soha nem

ettem, meg lehet gesztenyéset sem, nekem ez volt az

igazi. A kedvencem azonban a kávés szalocukor lett,

annak az ízét még most is érzem a számban.

A konyhaasztalnál ülve persze ez a mesterkedés arra

is jó volt, hogy anyu faggasson. Szerette volna, ha

kicsit többet mesélek az osztálytársaimról, különösen

a fiúkról. Vagyis ez így nem igaz, csak egyről, aki

éppen előző nap is hazáig kísért és cipelte a táskámat.

Nagyon gavallér volt, mert az övé sem volt könnyű.

Ez a kísérgetés egy ideje rendszeressé vált. Anyu

szinte minden nap azonos időben megállt a kapuban,

mintha kiszámította volna, hogy azonnal ott vagyok,

s átölelhesse fáradt csemetéjét. A Nagyváthy iskola

nem volt túl közel a Szövő utcához, ma már biztos

nem mennék gyalog, de akkor ez természetes volt.

Szóval egyik nap a díszkíséret után azt mondta

nekem:

-Akit fiú kísérget, az már nagylány, figyelj arra, hogy

be kell tartani a három lépés távolságot. Csak ennyit

kérek tőled.

No én másnap, mondtam a fiúnak, hogy anyu mit

kötött a lelkemre. Így is tettünk, én mentem elől, ő

lemaradva három lépésre tőlem a két táskával.

Mondanom sem kell, anyu ezen a napon nem várt

meg, mert amikor meglátta, hogy én félig háttal

araszolok hazafelé, a barátom meg három lépésre

szuszog utánam a két táskával, gondolom nem bírta

ki nevetés nélkül. Ha jól belegondolok, ezt nem is

lehetett. De legalább megnyugodtak, hogy a lányuk

szófogadó és ráérnek még félteni a fiúktól.

Szóval csak ültünk a konyhaasztalnál és vagdostuk a

papírokat. Anyu kitalálta, hogy csináljunk Júdáspénzt

is. Nem tudtam mire gondol, de nagyon szép dísz lett

az ötletből. Különféle színű fényes papírokból köröket

vágtunk ki fémpénz segítségével és azt egy vékony

zsinórra felragasztottuk egymást mellé. Ez a dísz ma

is megvan, immár ötven éve őrzöm és akármerre

vetett a sors, akárhol éltem, mindig jött velem és

karácsonykor a fára tettem. Soha nem érdekelt, hogy

nem illik rá, mert ma már más a dizájn… ez a dísz az

enyém, hozzám tartozik.

Az idén is felteszem a fára. S azon gondolkodom,

vajon tőlem lesz-e ilyen kedves emléke a

gyerekeimnek, unokáimnak.