Tessék menni szavazni vasárnap. Ha fáj a lába még most is kérhet mozgó urnát. Két valamikori szovjet pártfőtitkár is a kórházban adta le a voksát. Házhoz mennek érte. Ez a kiváltság minket is megillet.
Nagy a bizalmatlanság. A franc tudja miért. Mindenki maga viszi a tollát, nem szeretné ha egy órán belül eltűnne az iksze. Hülyeség. Mások viszont állítják, csak azzal a tollal lehet szavazni amit ott adnak.
Kérdés – lehet e fotózni? A fülkében bárki megteheti, a telefonjával vagy a kamerával, de a szavazóhelyiségben nem.
Újabb kérdés – minek a kép, vajon emlékbe vagy bizonyítékként valakinek vagy valakiknek. Én nem fényképezem le, engem erre senki nem kért meg és fizetni se akar érte. Ha mégis még idejében megkereshet.
Egy néni debreceni sürgősen Miskolcra utazott a beteg testvéréhez ma délelőtt, ő vajon ha nem ér haza miként szavazhatna itt helyben? A választ még senki nem tudja.
Az utóbbi szavazásom kedves emléke – hogy egy idős bácsi otthon hagyta a szemüvegét, nem látta a szavazó lapot. Megkérte az asztalnál ülőket, hogy olvassák fel neki. Sokáig tanakodtak, hogy végül szabad e és ha mégis akkor ki segítsen az öregnek.
Egy agilis hölgy felsorolta az étlapot.
A bácsi mindenre azt mondta – ez nem, ez nem ezt se..
Akkor mégis kit tetszene választani?
Köszönöm, most egyikőjüket se kérem.. ezzel elviharzott.
A bizottság újra kétségbe esett, mi legyen az öreg borítékjával, bedobják üresen vagy vissza tegyék. Úgy jöttem el, hogy nem tudom a sztori végét.
Még korábban a rendszerváltás első szavazásakor, ott a Szemere utcán ahol a Postabank volt rengetegen álltak , vártak a sorukra. Köztük egy idős fejkendős néni is aki görcsösen zokogott. Rázkodott a sírástól. S egyre csak azt hajtogatta, hogy mit kell neki most megérni, ő bizony nem akar szavazni.
Kivezették, vigasztalták, hát ha nem akkor nem. Máig se értem mi történhetett a matrónával. Bezzeg manapság mindenhol már nyitáskor ott tolonganak az idősebbek. A legidősebbek, elvégre ők azok akik perspektivikusabban gondolkodnak mint a fiatalok.
