SzántóGráf

Macskamese – Iván Gizi drótpostája

Már van vagy három éve, hogy egy édes macskát

befogadtunk. Csak úgy bejött a kertbe, feloldalgott

a teraszra és elfogadta az ennivalót. Eleinte minden

nap csak enni jött, később ott is maradt. Ott aludt

a széken, s bámulta az őszbe hajló kertet. Nézte az

esőt, pont mint egy öregember, olyan csendesen és

bölcsen tekintett a világra. Sokszor úgy éreztem,

mondani akar valamit. Felemelte a fejét, egy picit

oldalra biccentette és a szemében olyan mélység volt,

ami szinte megbűvölt. Biztos tudatában volt annak,

hogy a hatása alá kerültem, vagyis megszerettem. A

kis piszoknak még neve sem volt, nekem nem jutott

eszembe más, mint Cirmi. Természetesen elfogadta.

Amikor már minden nap nálunk aludt, nappal

besomfordált puha léptekkel a konyhába, s a hátát

magasra görbítve dörgölőzött a lábamhoz. Mit

mondjak, a hízelgés jól esett.

Már lassan az enyémnek éreztem, s gondoltam egy

nagyot, elviszem az orvoshoz. Ki tudja, vannak-
e oltásai, van-e valami baja.. még az is eszembe

jutott, de csak egy villanásnyi időre, hogy idejött

meghalni.. de akkor ránéztem, s el is vetettem ezt a

buta gondolatot. Gyönyörű fényes volt a szőre, jó a

mozgása.. mindegy, azért jobb ha látja az orvos.

Megkapta az oltást, s mikor hazamentünk, kapott egy

szép fonott kosarat, jól kibélelve, hogy meglegyen

neki is a kényelme.

De pár nap múlva azt vettem észre, hogy kóbor

macskák kerülgetik a kertben. Az eszembe sem jutott,

hogy ő is úgy kóborolt ide, ő ide tartozott. Hozzánk.

Mivel lány volt a lelkem, elvittem megint az orvoshoz,

s elkövettem ellene és a természet ellen egy bűnt,

megoperáltattam, hogy ha kerülgetik is, ne legyenek

kiscicák. Hiszen mit csinálok velük, a szomszédokban

mindenütt vannak bőven, macskafarmot meg nem

akartam, nekem elég volt Cirmi.

Mivel hűvösre fordult az idő, az orvos azt mondta, a

műtét után a varratszedésig legyen a lakásban. Így

is lett. Jól érezte magát, de eljött az idő, amikor már

ki lehett engedni. Csakhogy Cirmi megmakacsolta

magát, eszébe sem jutott a teraszra költözni, ő a

lépcsőfordulóban aludt a legszívesebben. Mérges

lettem, megfogtam a két mellső lába alatt, s felhoztam

a pince fordulóból, ki a teraszra. Ahol egyébként egy

téliesített házikó várta. Amint kiértük, Cirmi elszaladt.

Megállt a járdán, visszanézett, de úgy, hogy majd

elsüllyedtem szégyenemben. Aznap vissza sem jött.

Kitettem az ennivalóját, az elfogyott. Enni visszajárt

sokáig. De ha engem meglátott, azzal a félrebiccentett

fejjel rám nézett, s undorral elfordult.

Nagyon rosszul esett. Aztán eltűnt. Biztos mások

fogadták be. Néha láttuk a kertben, megállt és nézett

minket, de közel nem jött, hiába hívtam, hiába hívtuk.

Tegnap aztán valami történt. Előkerült és megállt

előttem, s Isten látja lelkemet, beszélt hozzám.

Odabújt a lábamhoz és körbejárt, közben nyávogott.

Éhes vagy Cirmikém? – bátorodtam fel, s

megsimogattam. Uramatyám! Hagyta! Elindultam,

hogy tejet öntsek neki, s jött utánam. Nagyon szomjas

volt a lelkem. Leültem és néztem, hogy lefetyel.

Gyere ide hozzám az ölembe, hívtam. És odaugrott…

Egy órán át ültünk csendben és néztük a tavaszt

a kertben. Ő dorombolt, én boldog voltam, hogy

megbocsátott. Mert biztos erről van szó. S akkor én

is megbocsátottam magamnak azért, amit ellene

elkövettem.

Vagy megérezte, hogy rövid időn belül elhagyom ezt

a házat, s eljött elbúcsúzni? Mindegy. Szerzett nekem

egy boldog órát.

Milyen kevés kell a boldogsághoz… Meg kellene

tanulni. Én bevallom, nem szégyelltem, hogy egy

macska tanított.

Azért igaz ami igaz, sokáig váratott…..

Exit mobile version