SzántóGráf

A mi házunk oly mesés – volt anno – amikor a falon jártam haza – csak még egyszer

Nos, ez lenne a Széchenyi út 48. vagy 50.  Először 50. később valami átszámozás révén 48. Ebből viszont már nem engedünk.

Az erkélytől jobbra a kenyérbolt, balra a rövidáruüzlet. Az előbbit Starkné Sárika vezette a másik Vályi Gusztáv. A házban sokan laktak. Sok jó ember kis helyen elfért.  A házmester – nem volt szabad így nevezni – a házfelügyelő Emri Béla, felesége Rózsika. Az emeleti lakók Farkasék, Hauszmannék, Szegediék és Mitele Etelka.

Lent Tamás Andor szabósága, Reményiék, Elekék majd Kristonék , Szászék és Nagyék. Mindenki mindenkit ismert és összejártunk. A gangos házban esténként kiültek az asszonyok pletykálni. Tévé nem volt a rádióban a meccset hallgatták a férfiak közösen. Egy telefon volt a házban a miénk. Hozzánk jártak ha hívtak valakit és én szaladtam azért akit kerestek. Nálunk. 13 044 a számunk. Akkoriban se volt titkos. Ha láttam a forintosokat a készülék mellett , tudtam jártak nálunk.

Na de nem ez a lényeg. Tessenek megnézni ezt a képet, jól, alaposan. A fal olyan cirádás. Ha hiszik ha nem tizenévesen s még húsz évesen is itt három lépésben ugrottam fel az erkélyünkre. Először a fal bemélyedésébe tettem az egyik lábam , a kezemmel elkaptam a zászlótartót – máig is ugyanaz van ott – és arra állva húztam fel magam a balkonra. Élveztem a produkciót. Ez általában este 11 óra után történt, mert nem volt kapukulcsom és nem akartam Béla bácsit felcsörgetni. Ha mégis kijött  kellett volna adnom 30 fillért amit nem fogadott el, de a papír tízest meg én sajnáltam volna. Ennyi pénzből már dorbézolhattam volna. Tehát maradt a falmászás. Utána persze kopogni kellett mamámnak, hogy engedjen be.  Ráhoztam a frászt, el se tudta képzelni ki zöröghet az első emeleti ablakon.

Nem szédültem, nem volt tériszonyom, olyan macskásan mozogtam, igaz a súlyom a mostaninak a fele volt. Ne felejtsem, hogy egy éjszaka kilesett valaki és betelefonált a rendőrségre , a 07 – re.  Valaki nagyon éber lehetett, sokáig fel volt és hosszasan nézhette a Kék fény adását.  A kapitányság egyetlen kék lámpás Warszavája rekord sebességgel  ért a házunkhoz. A zsaruk nem voltak annyira mozgékonyak, ők a csengetést választották.  Béla bácsi jött ki jégeralsóban, félálomban.  Rákérdezett – kiért tetszettek jönni? Ugyanis volt az egyik egyszobásban egy 56 -os akit időnként meglátogattak és ha úgy tetszett meg is verték. Egyszer szemem láttára háttal lökték le a pincébe. Nem volt egy üdítő látvány ahogy a gumibotot – a Kádár kolbászt, ahogyan akkoriban becézték össze vissza forgatták.

A nyomok hozzánk vezettek. Becsengettek, én mentem ajtót nyitni. A rendőrök mögött Béla bácsi kacsingatott. Igen , mi nem láttunk senkit. Még, hogy valaki bemászott az erkélyre – hogyan gondolhatnak ilyet.  Ez lehetetlen erősködtünk Béla bácsival kórusban.

Jól beugrattak – morogták a rendőrök – csak tudnánk, hogy ki szórakozik velünk – hajtogatták lefelé a lépcsőn.

Másnap Béla bácsit próbáltam beavatni a dologba, de felesleges volt. Tudtam, mondta, azt is, hogy a félemeleti ablakból is csak te ugrálsz ki.

Egyébként most alaposabban megnéztem ezt a friss fotót. Ha egyszer nem röstelleném  csak felkúsznék oda. Csak egyszer, hátha menne. A visszafelé utat már nem vállalnám.

Exit mobile version