A sors keze belejátszik – repüljünk vagy mégse – biztonságos e nagy kék égi országút
repülőhavaria

Zuhanó repülőn nincsenek ateisták. Régi mondás ilyet magamtól aligha tudnék kitalálni. A német gép katasztrófája csak megerősítette bennem a régóta meglévő ódzkodást a légi utazástól. Ódzkodást, a félelmet a szorongást és az azt követő sokkot. Nem gyakran , de időnként vannak olyan távolságok amelyeket aligha tehetek meg másként mint légi úton.  Ilyenkor a repülőtérig egyfolytában iszok, mindent aminek alkohol tartalma van. Még nyugtatót is beveszek, de hiába. Már a terminálban páníkolok. Barátaim nyugtatgatnak, de nem sokra megyek ezzel. S ami még szörnyűbb minden egyes légi katasztrófa  – hiába hozakodnak elő a csodálatos statisztikákkal – engem igazol. Az ember sehol sem kiszolgáltatottabb mint egy óriásgépen.

Kérdezgetik, miként kezdődött a fóbiám? Nos, válaszom, hogy éltem( nem haltam) a repülésért.  Gyermekkoromban ha csak tehettem kigyalogoltam a miskolci reptérre és segítettem az Esti Hírlap kötegek lepakolásában a még akkoriban létező Miskolc Budapesti járatról. Csodálatos élmény volt közelről látni azt a nagy gépet ahogy a füves pályán landol majd onnan felemelkedik a lemenő nap sugaraival szemben.

Firkászként a kétfedelű AN 2 géppel repültem a nagy árvíz megtekintésére Szabolcs felett. Mintha tenger felett szálltunk volna. Később kelet német országba is utaztam, Berlinben leszálltam és vonattal mentem tovább Svédországba. Ez volt az a gép amely Dániában a tengerbe zuhant. Hazafelé tudtam meg . Így aztán a moszkvai utamat töröltettem és ez a járat békéscsabaikkal zuhant le Kiev környékén. Még később talán 1976 -ban a szomszéd család esett le Malév géppel valahol Bukarest mellett. Ott az asszony túlélte és ismét repült a történtek után. Mondván senki se eshet le kétszer. Micsoda igazság.

Amikor közel keletre kellett repülnöm három órán át mardostam a karfát.Barátom elmondta, semmi idegeskedés, ha zuhanunk van még hat-nyolc perc a felkészülésre. Különben a tengerre minden gond nélkül le lehet szállni. Törökország felett a frász fogott meg amikor lenéztem. Már is elfelejtettem, hogy miként kell felvenni a mentőmellényt amit a fotelom alá rejtettek. Csak néztem a mennyezetet, hogy mikor pattannak ki a légző maszkok. Közben az összes ilyen katasztrófa film egyszerre pergett az agyamban. Színesben, élőben. Amikor a légi kisasszony kérdezte – mit iszok – alkoholt – mindegy sokat és ütőset vágtam rá. Tel- Aviv felé úgy szálltunk le mint egy vadászgép, körbe forogva élesen megdőlve. Ez már nem zavart, sejtettem, hamarosan szilárd talaj lesz a lábaim alatt. Nem sok kellett, hogy mint Pápa Őszentsége magam is megcsókolom a földet. A lényeg, hogy leszállás után három át nem tudtam megszólalni. Majd elsőként azt kérdeztem merre lehet hajójegyet venni visszafelé.

Ezek után sosem leszek egyetlen légitársaságnak se a reklámarca. Nagyon sápadtnak látszanék.

A statisztikák meg ugye sántítanak. Mert ugye ha egy gép leesik , nem olyan sok, évente 15-25 nagy repülő akkor minimum száz ember rögtön szörnyethal. Noha ezer módja lehetne  a légi utazás biztonságának a növelésére.Például lehetne ejtőernyőt szerelni minden gépre vagy önkioldó légpárnákat, a légzsákok mintájára. Vannak kísérletek a kapszulás kabinokra is amelyek katapultálnának vész helyzetben. S akkor még az ilyen emberi hibalehetőségeket még nem zártuk ki.

A régi szép békeidőben a Malév pilóták barátkozósak voltak. Be lehetett kéredzkedni a vezetőfülkébe és lehetett ájuldozni, hogy mennyi gomb és kapcsoló van a szemük előtt. Ott tudtam meg, hogy igazából ők se tudják megjegyezni, hogy melyik mire szolgál. Ám ott van alattuk oroszul – mert akkoriban ilyenekkel szálltunk és ha így se jönnek rá előszedi azt 12 kötetet amit használati utasításként őriznek a hátuk mögött. Nekem ez olyan megnyugtatóan hangzott, hogy vissza sétáltam a farokrészbe a mosdó mellé. Ahol a frász fogott meg amikor égett szagot érzékeltem. A kisasszonyok meg csak legyintettek – persze mert az utasok oda járnak bagózni.

S egy rövid leltár – Ukrajna felett lelőttek egy holland gépet, majd eltűnt egy Maláj és most egy jó hírű megbízhatónak tartott német légitársaság veszítette el a zászlósgépét. S ki tudja mi vár ránk még az idén. Különben bizonyos parajelenségek, fatális sorsok is megjelennek ilyenkor. Mint az, hogy egy tanuló miatt – aki nem vitte ki az útlevelét majdnem lekésték a repülést a gimnazisták. Ám a házigazda utána vitte a passzportot és félórát vártak erre. Bár ne vártak volna, bár maradtak volna le. Talán a sors keze játszott ebbe , próbált segíteni, égi jel volt mindez ,de nem vették az adást. Megfigyelhető, hogy minden ilyen tragédiánál akadnak olyanok akik éppen erről a gépről maradtak le.