Ha van csendélet , akkor hangosnak kell lennie. Szeretem a házias pékségeket, ahol nemcsak válogathatok de magamba szívhatom a semmihez nem hasonlítható kellemes kenyérillatot. Miskolcon bőven van ilyen hely, jómagam mégis az egyik ilyen sarokházasba botlottam. Határozuott céllal, családi megbízatás alapján két olyan cipót kell hazavinnem amelyik a tetején keresztbe van a bevágás.
A kedves eladó hölgy kerek-perec közli -nincs, elfogyott. Telefonos egyeztetést hajtok végre a családdal, a megbízómmal, közben felfedezem, csak van kettő a polcon. Abból amelyiket nekem kell haza szállítanom. Szinte egyszerre csapunk le a két árva péktermékre. Ő a gyorsabb lekapja és a pult alá teszi. Mondván ez bizony nem eladó, elteszi valakinek aki pontosan ezeket rendelte.
Beleszimatolok a pékség kábító hatású kalóriadús levegőjébe. Erőt merítek s eldöntöm, csatázni fogok. Az a két cipó csak a miénk lehet. Közlöm, ha a pulton van egy termék azt köteles kiadni, kiszolgáltatni. Mese nincs. Választhat, ide adja a különlegességet vagy beírok a vásárlók könyvébe. Komolyan gondolom. Évek óta nem tettem ilyet, ideje már hogy levezessem a feszültséget. Tudom, hogy ez szart se ér, hol már a hatóság, a fogyasztóvédelem, a nép ellenőrzés s a többi sóhivatal.
Az eladó nem hagy visszavonulási utat, megragadom a fóliába csomagolt teljesen szűz , átkeresztelkedett panaszkönyvet. Felhördülök, de hát ehhez nem tették ki az írószerszámot. Nincs sok időm az agyforralásra, a pékség felől kiront két, kétméteres fehér kötényes mester. Az egyik péklapát méretű tenyerével kikapja a kezemből a vásárlók könyvét. Úgy látom erre a bejegyzésre érzékenyek. Külföldi akcentussal szájkaratébe kezd. Kötik az ebet a karóhoz. Az a két cipó sose lesz az enyém, nem én rendeltem. Hogy kint volt a pulton az a múlté, egy pillanatnyi tévedés volt. Majd jön az enyhülés, ha akarnám két óra múlva visszajöhetek s addigra sütnek nekem egy szakajtóra való másik szériát.
Észreveszem , hogy kezdik megadni magukat.Jól lepleztem a félelmem. Magamban már keserűen tudomásul vettem, ha ez a két pék beránt a műhelybe nekem végem. Megsütnek, élve. Lám nem hiába húztam ki magam, nagy levegőt veszek , igyekszem elszántnak és bátornak látszani. Mondom, velem is megesett, – tényleg, hogy rendeltem egy tál meggyes pitét a vendégeimnek és az orrom elől elvitték. Akkor is balhézhattam volna, de ha már nincs minek a cirkusz. Most viszont ott bujkál a két cipó.
Hirtelen áll be a béke. Valami történhetett, a két pék egyszerre dönti el. Vigyem ha ennyire akarom. Előveszik, becsomagolják és még kilós kenyeret is veszek hozzá.
Megköszönöm. Megegyezünk , kezet rázunk s barátok lettünk.
Hónom alatt a zsákmánnyal kihátrálok. Biztos ami biztos úgy távozok, hogy senki ne legyen mögöttem. Hogy mikor megyek oda ismét cipóért, nem tudom. Talán ha ez a kettő elfogy.
