Máig is fülembe visszhangzik ezeknek a bádoghintáknak az éles csikorgása. Ha játszótér akkor hajtóhinta. Ezek mindenütt ott voltak. Emlékeimben úgy él, hogy a Tapolcai csónakázó tó melletti parkban több sorozatban is . Kétszemélyesek voltak. Az én gyerekkoromban is léteztek, de még akkoriban mint a játszótéri luxus.
Az egy hajóban evezünk – mondás sokkal gyakoribb mint a valóság. A gyerekek, ha nem ismerték egymást nem szívesen ültek be egymással szembe. Sosem tudhatták előre, melyikőjük veszi a nagyobb lendületet, kinek a szülei lökdösik majd erőteljesebben a bádog csónakot. Végül ennek a játéknak a fémgyűjtők vetettek csúfos véget. Először csak leszakadtak a tartói, elhordták a fa ülőkéket, majd az uniós szabvány elsöpörte az egészet. Pedig ez a játék sok mindenre jó volt. Többek között arra, hogy már abban a korban megtanuljuk, mégis csak egy hajóban hintázunk. S nem mindegy, hogy ki mennyire bírja a lengedezést, tehát érdemes egymásra oda figyelni. Meg ugye azt is megérthettük, hogy itt aztán tényleg egyszer lent, egyszer fent. Meg, hogy az a fránya hinta se lent se fent nem áll meg. Bárhogyan is akarjuk.
S ha jól tudom, a vidámparkokban még olyan is volt amiben lekötöttek és átfordult , ha akartuk. S miért ne akartuk volna. Fejjel lefelé nézni a világot. A hintában.
Ahogyan elnézem ez a kép egy családi fotóból került elő. A szomszéd hajója kikötve. A lencse a mi babánkra fókuszál. Egy igazi korkép, egy csendélet a múlt századból. Egy olyan hétköznap délutáni , de benne van a vasárnap délelőtti hangulat is. Amikor a játszótérre kellett mennünk míg felfő a húsleves és kisül a rántott hús.
