Volt egyszer egy magyar, kisgazda honvédelmi államtitkár, aki kimondta a frankót – egy magyar huszár többet ér mint tíz amerikai tengerészgyalogos. Sose baj ha valaki büszke és önérzetes, csak az a gond, hogy ez az úr komolyan is gondolta. Nemrégiben találkoztam vele Budapesten , a Rákóczi úton egy olyan kínai vegyesboltban. Fehér cuccban és hozzá illő szandálban volt. Cipőt próbált. Kedvem lett volna rákérdezni, hogy mennyit változott a véleménye az elmúlt 15 esztendő során. Meggondoltam magam, letettem a faggatózásról, van már nekem elég ellenségem.
Közben látom az angol királynő szüli napján is hullottak a katonák. Egy medvekucsmás nem bírta a gyűrődést és szabályszerűen eltaknyolt. Előre, ahogyan illik. Nos, nemrégiben két hazai katonai kitüntetésen is jelen lehettem. Az elsőn mint meghívott a másodikon már mint a kitüntetett. Elmondom az itteni protokollt. Az elismerésre érdemesek – köztük jómagam is – nyolc sorban sorakoztunk fel. Nem spontán, hanem ahogyan kiszólítanak. Az első hétben az egyenruhások feszítettek, soronként tíz hivatásos. Ez a beállási próba csaknem másfél óráig tartott. Ez idő alatt a szanitécek verejtékben fürödve huzigálták ki az ájultakat. A férfiakat és a nőket. Tessék elképzelni, hordágy nem volt. Aki összerogyott azt a két kezénél fogva átcincálták a szomszédos terembe. Vártam, mikor dobom be a törölközőt. Hát ha ezek az Afganisztánt és Irakot megjárt csillagosok kidőlnek egy ilyen eseményen akkor mit keresek én itt. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy egy évvel ezelőtt a volt főnököm is állta a sarat. Igaz, ő igazi honvéd is volt. No, meg láttam a plecsnit amit kaphatok, így álltam a sarat. Nem először. Ugyanis az általánosban is zászlótartó voltam a Kossuth utcai színpadon. Ahol a társam tíz perc után lobogóstul zuhant ki az első sorba.
Visszatérve a hazai kitüntetésre – az elesettek, illetve a kizuhanók nemi aránya érdekes módon megegyezett. A különbség csak annyi volt, hogy a katonalányok, szoknyában, széttárt lábbal terültek el. S így is húzták őket ki. Megnyugtatott, hogy a fogadásra viszont mindannyian visszanyerték az eszméletüket.
S amit nehezen felejtek el – amikor a főnököm fotóztam a kitüntetés átvételekor rossz helyen álltam. Az akkori államtitkár asszony olyan férfiasan fellökött, hogy elszúrtam a felvételt. Végül sikerült megismételni, viszont a hölgy durvasága nagyon felbosszantott. Így amikor már a szárszói ABC üzletben véletlenül összefutottunk, minden bátorságomat összeszedve ráolvastam mit művelt. Mint a DK alelnöke bocsánatot kért. A velem lévő barátom tanúként kommentálta az esetet – mondván döglött oroszlánba nem rúgunk. Erre mondtam, oké de hát olyan jólesett.
