Volt egy kolléganő aki – szép és fiatal – aki témaszegénységében azt írta, hogy reggelenként ellepik a buszokat a cekkeres öregek. Nyomulnak, tolakodnak, s ezen egy jót borzongott. Majd tanácsot is adott, hogy a nyugdíjasok ne az iskolakezdésre időzítsék az utazásaikat, s ne akkor tülekedjenek az SZTK felé menő járatokon. Okos szösszenet volt, kár , hogy én már nem láthatom amikor ő fog így kapaszkodni valamelyik buszon.
Nos, ma reggel ezen a szép nagy, kék kocsival jöttem a villanyrendőrig. Sofőrrel. Aki a Csabai kaputól két megállón át diskurált a mellette ácsorgó kollégájával. Aki majomfogással két kézzel rögzítette magát a kapaszkodókhoz és ebből a biztonságérzetétől nem is akart megválni. Füleltem, ha nem teszem akkor is hallom. Az ilyenek nagyon harsányak. Mondta, már nincs a cégnél, jeggyel kell utazni. S ami szörnyű, most éppen gépkezelői vizsgára siet. Ő akinek a kisujjában van a tudomány. A sofőr is vissza panaszolta – nekik meg a megálló öbölbe való vezetésből kellett vizsgáznia. Neki, aki behunyt szemmel is bevezeti ezt a nagy autót.Vérzett a szívem, együtt éreztem mindkettőjük keservével.
Csak egy nem tetszett. Amikor a keresztbe csimpaszkodót udvariasan megkértem, engedjen leszállni, rám mordult. Nyugi. Majd. S befogta a szöget, nehogy már idő előtt leszállhassak. Pőchendien értésemre adta, ma ez a busz az övé.A sofőr meg kedvesen ráhagyta. A csimpaszkodó nagyobb súlycsoportba tartozott így jobb híján ilyenkor kényszerűen meghunyászkodom.
Mit mondjak még, cekker nem volt nála. Remélem a gépkezelői vizsgán simán átment. Még egy viselkedés kulturális szakra is jelentkezhetne. Megkönnyítené az ő életét is.
Tokaj
