Nehéz abbahagyni ezt a történetet. Egyre többen kommentálják. Mi sem természetesebb, hogy akik ebből szuperül jöttek ki azok hallgatnak. Ám akiket megviselt, hogy a rendszerváltás után csaknem egy évtized elteltével hirtelen megszűnt a szocializmus uniformizált jóléti rendszere, hoppon maradtak. S ki a hibás ilyenkor, az aki képtelen volt egy feje tetejére állított mechanikus rendszert tovább fenntartani. S ez a bűnbak én voltam. S maradtam máig is, a pórul jártak fejében.
Egyre szaftosabb lesz a sztori. Folyamatosan bővül a memoár.
Hiába fogadom meg, hogy tartom a számat. Népszabi ügyben, Ha egyszer minden médiában másról se hallani mint a szerencsétlenül kiebrudalt fővárosi kollégákról akkor csak eszembe jut az összes történetem, ami ezer szállal köt ehhez a laphoz.
Elöljáróban viszont meg kell erősítenem, hogy a lap hányattatása korábbra vezethető vissza. Amikor lekerült a címlapról a Világ proletárjai egyesüljetek, meg, hogy szocialista néplap a Horn Gyula győzelme után. Rájöttek, hogy kormánypárti újságként elvesznek. Hiába volt az egyik tulajdonosuk a Szabad föld alapítvány, amelynek Földes György volt a vezetője a szerkesztőség sose kímélte az akkori kormányt. A bennfentesek szerint Horn Gyula reggelenként már remegő kézzel kapta fel a lapot. Mondogatta is – na megint mi a faszt találtak ki… mi nem tetszik nekik…. Ez csak azt erősíti, hogy egyetlen kormányfő kedvence se volt a Népszabi. Következetesen tartották magukat az ellenzékiség szócsövének.
Ezek után az MSZMP alapítványa az első adandó alkalommal megvált a lapban tulajdonolt pakettjától. Ha már nem tudnak beledumálni , nem tudják elvi síkon irányítani nem tartották fontosnak a tulajdon részüket. Vagy, kellett a lóvé. Szerintem az utóbbi lehet az igazi indok.
Tehát magam is mondhatom cinikusan, hogy a szocialisták nagy ívben tettek a médiára. Még az se zavarta őket amikor eléjük került a közvélemény kutatás, miszerint a szakmába került fiatalok 70 százaléka jobboldali, pontosabban szélsőjobbos. A szocik csak a pénzre hajtottak. Ahogy mondják ők is emberből vannak. Plusz politikusok is. Tehát a kettő együtt színre is stimmel. Az ott dolgozó kollégák persze észlelték , hogy felettük alkudoznak, adják veszik a lapot, de a hajtásban mi a francot tehettek volna. Bíztak, valamiben. Hogy miben azt csak ők tudhatják.
Folytatom. Pontosan 1992 decemberében, a születésnapomon választottak a Déli Hírlap igazgatójává. Az is bolond aki a nyakába vesz egy olyan céget amelynek a példányszáma annyi amennyi és egyetlen előfizetője sincs, ráadásul a kasszából 30 millió forint hibádzik. Sok választásom nem volt. A grafomániám kiéléséhez kellett egy újság. Még azon az áron is, hogy hetetekig nem aludtam, csak azon agyaltam, hogyan legyen fizetése a kollégáknak.
Az első nem várt segítséget egy karácsony előtti látogatótól kaptuk. Az Észak-Magyarország utáni vizit során hozzánk is feljött Lezsák Sándor az MDF alelnöke. Kérdezte mitől vagyok ennyire elkeseredett. Elsírtam, hogy itt ülök egy csődtömeg tetején mint egy rakás valami és kedvem lenne meglepni a dolgozókat az ünnepekre. Kért egy telefont , majd az íróasztalomhoz ülve feltárcsázta B. urat. És csodák csodája másnapra kaptunk másfél millió forintot. Úgy, hogy semmit nem kért cserébe. Amikor egyszer ezt elmeséltem Dávid Ibolyának – tetszenek tudni ki ő – aki nem ért a focihoz s még igazságügyi miniszter is volt legyintett erre.Megjegyezte, e miatt üres a párt kasszája.
Majd a következő esztendő útkereséssel kezdődött. Karosi Imre kollégának támadt egy ötlete, mi lenne ha a déli megjelenést reggelire változtatnánk. Így akár előfizetőink is lehetnek. Emlékszem Paulovics Guszti mint a rádió igazgatója ledorongolt – ha ezt meglépem tönkre megy a lap. Egy Déli az legyen Déli – hajtogatta. Megfeledkezve arról, hogy időközben bezártak a gyárak, az üzemek elvesztek az ingázók az utcán hullámzó tömegek. Azok akik zsebből munkába menet jövet vásároltak olvasnivalót.
Imrének igaza volt. Magam is vevő voltam az ötletre. Ám ki kellett várni a megfelelő pillanatot. Keresni kezdtem a partnereket, a befektetőket mert a tulajdonosokra nem nagyon számíthattam. Kékesi Gyuri barátom hozott összes Juhász Judittal a kormány szóvivővel az ország legaranyosabb rádiósával. Ő ajánlott be a Népszabadsághoz , pontosabban dr. Breitner Miklóshoz , akivel októberben csaknem egy hónapig” jegyben jártunk”. Minden hétvégénket együtt töltöttük és tervezgettük a Népszabadság és a Déli Hírlap együttes megjelenését. A koncepció lényege, hogy száz forintért minden egyes Népszabadsághoz egy Déli Hírlap is jár. Bonyolult volt az együttműködési szerződés, rögtön átláttam ezen mi csak nyerhettünk. Veszteni valónk nem volt. Megegyeztünk, hogy a mi bevételünkből mi az ami a pesti kiadóé lesz. Szerények voltak. Breitner Miklós idejében dübörgött a bolt. Szinte egy év alatt a közös példányszámunk felkúszott havi negyvenezerre.
Akkoriban Kobold Tamás volt a polgármester. Az önkormányzati tulajdonos első számú képviselője. Kérdőre vont, hogy miként lehet összebútorozni egy szocialista napilappal. Mentegetőztem, ha egy rangon aluli házasságra céloz, akkor e miatt inkább a Népszabadság tulajdonosainak kellene háborogni. Meg a lényeg az, hogy a szocialista érzelmű olvasók csak így tudják meg milyen is egy tökös vidéki újság. Lehet, hogy sikerül majd megváltoztatni a világnézetüket ha így egybe olvasnak minket. A választ elfogadta. A másik érvem, hogy Juhász Judit kormányszóvivő is ezt ajánlotta.
“Itt frissítenem kell a memóriámat. Kihagytam valami nagyon fontosat. Amikor a kiadó fizetéstől fizetésig vergődött nem maradt más hátra mint, hogy segítséget kérjek az önkormányzattól. Asztalos Ildikó sokáig hezitált, akadályozta, hogy ha megtámogatnak ez olyan mintha a másik tulajdonost is kihúzzák a bajból. Nos, akkor találkoztam először a faktorálással. Korábban azt se tudtam mi fán terem ez az üzleti konstrukció. Egyszerűbben fogalmazva nem más mint az adósságunk – amit örököltem – átvállalása. Akadt egy pénzügyi zsonglőr aki előrántott öt millió zsetont és mindezért az önkormányzat kezeskedett. Mindenki tudta, hogy abban a helyzetben esélyünk se volt, hogy ezt valamikor majd törlesztjük. Törekedtünk volna erre, de hiába. Hiszen legalább harminc milliós hiányt görgettünk magunk előtt.
Egy idő után valakinek eszébe jutott ez a pénz az önkormányzatnál. Pontosabban Frisovszki Tibor ellenlábasunk – nyugodjon békében róla még majd többször megemlékezem – nem hagyta , hogy ez a faktorálás a feledésbe merüljön. Így a városházával kötöttünk egy szerződést, hogy a tartozás ellenében hirdetést adunk. Az öt millió forintért tizenkettő milliót ígértem. Gáláns voltam, a vállalás határidő nélkülire sikeredett, no meg az önkormányzat egyébként úgy se nagyon fizetett a saját hirdetéseiért. Mint ahogyan a másik nagy tulajdonos Csomai Zoltán cége se.”
Jó volt az időzítés. Az Észak nyomdát váltott Miskolcról Debrecenbe a sajátjába vitte a nyomtatást. A miskolci gépet nem verték szét, megmaradt mi meg azonnal birtokba vettük. Ez egy nagyon szerencsés húzás volt. Időközben volt egy néhány vezetőváltás a Népszabadságnál, de a Jumbo megállapodás napra pontosan öt évig a víz tetején tartotta a Déli Hírlapot. Mindig voltak elszámolási viták mint egy jó házasságban. Majd tudván, hogy se veled se nélküled mindannyian engedtünk a másiknak és újabb egy évre szerződtünk. Igazából az aggasztotta a pestieket, hogy megállíthatatlan volt a példányszám növekedés Borsodban. Végül eljutottunk oda, hogy M. Lengyel László ünnepélyesen kimondta – ha csak a borsodi eladást nézik akkor is a Népszabadság az ország első lapja. Büszke voltam az ötletemre és mindenkinek hálás voltam a megvalósításért. Ma már elmondhatom igazi érdekházasság volt.
Mígnem 1999 telén bekövetkezett az amire számítani lehetett, de nehezen akartuk elhinni, hogy még is vége a közös boltnak. Szerencsére kölcsönösen kémleltük egymást mindvégig, így tudtam, Lengyel úr kezd elhidegülni, kifelé kacsintgat. Találkozik , találkozgat a konkurenciával. Jobbnak láttam készülni a szakítás utáni időkre. A túlélésre. Megszereztem a postától a közös előfizetőink címlistáját. S önálló hadjáratot kezdtem az önálló előfizetői táborunk feltornázására. Volt két baromi jó húzásunk. Minden új előfizető kapott egy kis televíziót . Ezerszámra hordtam a Józsefvárosból ezeket a készülékeket, darabonként ezer forintért. Emlékszem az A6-osba egyszerre háromszázat sikerült bezsúfolni. Vitték mint a cukrot.
A Népszabadságtól leköszönő Breitner Miklós egy könyves cégnél landolt. Úgy, hogy egyik nap lekiabált, hogy rosszul ülök a lóvon másnap már hiába hívtam volna vissza. Menesztették. Ő már akkor sehogy se ült a pacin. A barátság viszont folyamatos volt, kaptam tőle ötezer aranyláncot, nagyon véknyat darabonként 300 forintért. Ez volt a könyvklub szóróajándéka. Amikor ezt bevetettük olyan volt mit az atombomba, megrohanták az ügyfélszolgálatot, Kettesével rendelték a Délit. A lényeg, hogy mire bekövetkezett a szakítás már 14 ezer önálló előfizetőnk volt. Öntelten simogattam a saját fejemet az előrelátásért.
A válás nem volt egyszerű. Dr. Strassburger Gyula a Déli Hírlap KFT mindenre elszánt ügyvédje sokat tudna erről mesélni. Ám helyette majd én mondom el az össze zördülés kezdetét. Hogyan bukott le Lengyel László idő előtt? Meg mi lett a cirkusz vége —- itt folytatom majd csütörtökön.
Akkor ahogyan ígértem. Pontosan 1998 novemberének utolsó napjaiban kaptam egy telefont, hogy a Népszabadság vezére az Észak- Magyarország szerkesztőségében tárgyal. S már meg is egyeztek, hogy január elsejétől szakítanak velünk, vége a Jumbo előfizetésnek. Nagyon nem voltam meglepve. Az üzlet az üzlet ,a politika meg politika. Kár keverni a kettőt. A Népszabadság német tulajdonosai bizniszként kezelték az újságot. Dőlt a reklám a laphoz, s a példányszám már nem is volt növelhető. Ha mégis minek. Minden új előfizetés önmagában csak mínuszt hozott.
Sok időn nem volt a gondolkodásra. A szűk stáb – a főszerkesztő barátom és jómagam döntött. Húsznál lapot kértünk. Lesz ami lesz. A kollégák mit sem sejtve, hogy ég a ház felettük tették a dolgukat. Fapofával nyugtatgattam mindenkit, mondván úgy még sose volt , hogy ne lett volna valahogy. Éreztem, hogy vége a jó világnak, nagy a baj, a legnagyobb támaszunk kifarol. Nem kis belső vita árán döntöttem, az egér ultimátumot küldött a macskának, javítom az elefántnak. S már is kezdtem élvezni a játszmát. Felhívtam a Népszabadság vezérigazgatóját, s közöltem ha most, azonnal nem szerződünk, másnaptól nem adok Délit az országos laphoz. Nagyon nem rengette meg a fenyegetésem, csupán az úgynevezett forgatókönyvét borítottam fel. Ők januártól kezdték volna az egymáshoz simulást. Egy hónap még hátra lett volna az átállásig.
Ma visszagondolva csak találgatom mi lehetett a szétválás oka. Egy a vezérigazgatót rávették erre. Mindenki fantáziájára bízom, hogyan mehetett ez végbe. Más, mi már akkor színesben nyomtuk a lapot ami növelte a költségeiket. S az is igaz, hogy a saját hirdetési árbevételünket igyekeztünk átcímkézni. Ha nem tesszük akkor saját gazdasági helyzetünk sínylette volna meg. Pestről egyre másra jöttek az ellenőrök bóklászni a könyvelésünkbe, de minden rendbe találtak. Igaz, jól tartottuk őket.
Egyébként amikor néhai Cseri Géza barátom kiment az egyesült Németországba és megvásárolta a kivonuló szovjet hadsereg ofsett lapnyomdáját elsőként nekem ajánlotta fel. Szurkoltam neki, hogy a darabjaira szerelt gépet képes legyen Miskolcon összerakni. S, hogy működjön. Kezdetben azt hittük, ha megy is csak cirill betűkkel indul. Végül sikerült a beállítás, s nagyok sok éjszakám ment rá a pillanatnyi üzemzavarokra, amelyek három napig is eltartottak. Ilyenkor Géza kocsiba ült és 48 óra alatt megjárta Drezdát és hozta a pótalkatrészt. Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy azt ötven példány amit a városházára rendeltek kivigyem. Nem is vették észre, hogy az előző napi remittenda volt. Ha mégis elnézést kértünk a tévedésért.
Majd pontosan november elsején egyedül maradtunk. Rajtunk követelték a Népszabit, de hiába. Nagyon hiányzott az elbitorolt példányszám, a közös, de órákon belül rögtönöztem. Felhívtam Sugár András barátomat a Westel 900 GSM vezérigazgatóját és előálltam a kívánságommal. Olyan borongós sötét este volt, amilyen az általános depresszió tartozéka. Mázlim volt András elsőre felvette a telefont és könyörgőre fogtam. Elmondtam a helyzetünket és vázoltam a megoldást. Küldjünk a megyében mindenkinek egy SMS-t, hogy ha a Népszabi és a Déli közül minket választana hívja a számomat. S soron kívül megoldjuk az új közvetlen előfizetést. Még egy kicsit politikailag is kiszíneztem – hogy mi vagyunk az utolsó magyar tulajdonú megyei napilap, s hát ha érző magyar szív dobog a mellkasában ne habozzon az előfizetéssel. Bevezettük az emelt díjas előfizetést is. Pataki Attila miskolciként rámondta az üzenetrögzítőre , hogy ő miért olvassa a Délit. Az agitáció éppen addig tartott amíg a telefonálási összeg elérte az előfizetés díját. Pompás volt.
A mobil szöveges üzenetek küldése akkoriban még teljesen ismeretlen műszaki megoldás volt. András ezt csupán a kedvemért sajtolta ki a műszaki kollégákból. Ilyet korábban sose csináltak. Azzal is számoltak, hogy ha valaki rossz néven veszi a reklámot feljelenti őket és minket. Nehéz meló volt a szűrés. Sok más országrészbe lakó is – akik itt vették a telefont – megkapták az üzenetet. Végül nagyon senki nem méltatlankodott. Ezzel a húzással három ezer előfizetővel gyarapodtunk.
S, hogy mi következett ez után …. folytatom a hétvégén. Addig is olvassátok. S akinek kérdése van ne tartsa magában.
Tisztázzuk, a Déli Hírlapnak ebben az időben két nagy tulajdonosa volt. A városháza, az önkormányzat 51 százalékban, dr. Csomai Zoltán cégei meg olyan 48 százalékot birtokoltak. A maradékon mi a kft alapító osztoztunk, minimális önrésszel. Igazából azok akik idejében eladták a részvényüket jól jártak, még akkor is ha névértéken kapták meg. A többiek végül ezt elvesztették. Mondhatnak rám amit akarnak, kígyót békát emlegetve , de máig se gondolhatják azt, hogy a lap elvesztése, elveszejtése szándékos volt. Ma már nem titok, hogy általam nagyra becsült szakmai példaképem, első főnököm Bekes Dezső mint ügyvezető óriási veszteséget hagyott maga után. Amikor 1992 telén átvettem a kiadót a hiány harminc millió forint volt. A kimutatható. Ami akkoriban horribilis összegnek számított egy olyan cégnél amelynek se nyomdája, se terjesztési hálózata sincs. Bérelt székházban szorongtunk, s ahogy nőttek a költségek úgy húzódtunk össze mint a giliszták. Ezt a vesztességet abban a helyzetben sose tudtuk kigazdálkodni. Közben a csontvázak egyre másra hulltak még ki a szekrényből. Tessék elgondolni, hogy elődöm aki a szakma nagymestere volt, de a gazdálkodás nem volt az erőssége ebben az állapotban még egy újabb lapot indított Egerben. Hajnali Hírlap címen. Kódolt volt a bukás. S nagy volt utána fűst. Ott hevesben akkor összeért a bajszunk az Axel vezetőivel. Emlékszem volt egy tárgyalás amelyet részükről egy Grönig nevű úr vezetett. S mi, hogy hogy nem folyamatosan csak Göringnek becéztünk. Szóba került, hogy elhúzzunk a megyéből a lelépésért fizetnek. Nem is keveset. Hiába böködtem a főnökömet, hogy ennél jobb ajánlatot nem kapunk. Nem engedett a huszonegyből. Azóta is ha Egerben járok mindez élénken eszembe jut.
S akkor ott maradtunk magunkban. Ilyenkor a legjobb terv, hogy megkeressük a ránk támadók ellenségeit. Bejelentkeztem a PLT vezetőjéhez, mondván csatlakoznánk a a csoportjukhoz. Egymagunkban ugyanis kiestünk a nagy reklámokat szállító ügynökségek kegyeiből. Durván csökkent a bevétel. A Pannon lapok ránk se rántott. Az Axelnél viszont rögtön szerencsénk lett. Bayer József vezérigazgató komolyan vett és már telefonon egyeztetünk a jövőnkről. Mint az Axel ki tudja hányadik újságja kaptuk a nagy reklámokat. Persze nem ingyen. Tejelni kellett belőle. Ám ez is több volt mint a nagy semmi. Talán csaknem két évig tartott a frigy. S már úgy tetszett, hogy csak révbe értünk s minden így marad míg meg nem halunk. Minket már csak az ásó kapa s a nagyharang választhat el a nagy testvértől.
Mígnem egy szép tavaszi napon kaptam egy telefont Bayer úrtól.Úriember volt, nem úgy mint a Népszabadságos nagyvezér. Jelezte, készüljünk fel az önálló mélyrepülésre. Olyan ajánlatot kapott amit nem utasíthatott vissza. S mióta a főniciai zsidók feltalálták pénzt ez uralja a világot. Nincs rokonság, barátság ha erről van szó. Megértettem. Tudtam, hogy a következő hónapokban naponta kapok egy reklamációt a hirdetéseink megjelentetésével kapcsolatban. S ez addig megy amíg betelik a pohár s szakítanak velünk. Nagy gesztus volt ez Bayer úr részéről. Ugyanis ezzel egy időben egy asztalhoz ültetett minket és az Észak tulajdonosait. S innentől egyre érdekesebb lesz a téma . Ha az Északhírnök szokása szerint ezt is megszellőzteti mindenkinek eszébe jut még valami ezekről a fárasztó hónapokról. Foly. köv.
…………………………………………….2016.10. 17………………………………………..
Ha megengeditek neveket nem írok majd. Hiszen akik ezt velem együtt megélték pontosan tudják mikor kiről beszélek.
Sosem voltam annyira önálló, hogy a tulajdonosok nélkül bármilyen a lapot érintő tárgyalásokba kezdtem volna a beleegyezésük nélkül. Mikor az önkormányzat tulajdonosi bizottságában – mellettem ült dr. Szűcs Erika és dr. Simon Gábor valamint a néhai orosz Lajos és Kiss Péter elnök – bejelentettem, vázoltam: a kiadó az összeomlás szélén áll. Mint az ország egyetlen magyar tulajdonú napilapja a nagy zsíros hirdetéseket szállító idegen tulajdonban lévő ügynökségek egy fikarcnyi reklámot se adnak . A Posta a mi lapunkat faluhelyen a levelekkel együtt déltájban viszi ki. Az Irisz nyomda tulajdonképpen a teljes beruházás költségeit rajtunk akarja bevasalni. Hiába próbáltam más nyomdát keresni. Olyan árakat adtak a kis példányszámra, hogy a meglévő szerződésünk szinte ajándéknak tűnt.
S itt mondom, hogy a nehézségek ellenére a fizetések idejében megtörténtek. Az megesett, hogy jómagam és a főkönyvelő nem kapta meg idejében, de a kollégák napra pontosan hozzájutottak a pénzükhöz. S ez persze azt a látszatot keltette, hogy itt minden frankó. Megy a csacsi. A tulajdonosi bizottságban a szocialista képviselők rendre leszavazták a lap támogatását. Mondván, hogy ezzel Kobold Tamás pozícióját erősítenék. Csomai Zoltán a másik tulajdonos képtelen volt bármilyen tőkeemelésre . S e miatt az önkormányzat esetleges támogatását is ellenezte, ne hogy megváltozzon a tulajdoni hányad. Kurva patthelyzet volt.
Kénytelen vagyok visszakanyarodni egy régebbi témára. Amikor a Népszabadsággal összebútoroztunk a Déli Hírlap még ólom-szedéssel készült. Talán az országban mi voltunk az utolsó mohikánok ebben az ósdi technikában.Álmodni se mertünk a számítógépes tördelésről. Amikor a Népszabadság német tulajdonosai megtudták lejöttek megnézni, tanulmányozni ezt a gyártási eljárást. Náluk ezt már húsz évvel ezelőtt megszüntették az ólom mérgezés miatt.
Tudom nem mindenkit érdekel, de érzékeltetem, hogyan is zajlott a cikkek ólomba öntése. Volt vagy hat olyan orosz szedőgép mint egy egy zongora. Tulajdonképpen hatalmas írógépek voltak, amelyek a betűket nem papírra vetették hanem ólomba öntötték. Az ólom rudak egy kampón lógtak a szedő mellett és a végük egy forró üstbe lógtak. Tessék elképzelni, hogy valaki egy forrongó ólommal teli edény mellett ücsörög napi hat órán át. Szegény kollégák negyven éves korukra már fogatlanok voltak. A Köjál folyamatos ellenőrzései sorra arra ösztökéltek, hogy ezt a technikát meg kell szüntetni. Most visszagondolva – magam is sokszor kolbászoltam a tördelők körében , mindenkit ismerve – s most szembesülök a szomorú ténnyel, hogy mára már mindannyian a másvilágon vannak.
M. Lengyel László a Népszabadság vezérigazgatója egy időben tett is egy ajánlatot, hogy támogatja a DH komputeres tördelését. Fel is mérték, hogy mennyibe fájna az átállás. Nagyon örültem ennek, hiszen tudtam, hogy egy ilyen közös fejlesztés csak megerősítheti az együttműködés alapjait. Ám Csomai Zoltán mindenkit kielőzve valamilyen pályázati pénzből létrehozta a Komputerszet káeftét. Pontosan ötszázezer forinttal alapította meg az üzemet és megtett ügyvezetőnek. Vállaltam, de minden ellenszolgáltatás nélkül, hogy rálátásom legyen erre is. Joggal tarthattam attól, hogy ha ezt egy külső cég végzi számunkra a kisebbségi tulajdonos bármikor kiénekelheti a többségi tulajdonos üzletrészét a sajátjába. Ma már nem titok, hogy a Komputerszet havi fél milliót számlázott a Délinek a számítógépes szedésért tördelésért. Óriási pénz volt. Könnyen kiszámolhattuk, hogy ez a teher elviselhetetlen. Ám Csomai feltett szándéka volt, hogy az egész céget maga alá gyűrje. Az önkormányzat meg tulajdonképpen karba tett kézzel nézte a mesterkedését.
Idetartozik még az is, hogy amikor Csomai úr a már elkerülhetetlen tőkeemelésnél leselejtezett számítógépekkel kompenzálta a részét az önkormányzat kénytelen volt ehhez asszisztálni.A DH érdekében. Máig is őrzöm az erről szóló dokumentumokat, hogy nem írtam alá a bevételi, átvételi bizonylatokat. Az önkormányzat viszont hitelesítette, mert ha nem teszik meg akkor a saját részüket meg Csomai úr diszkvalifikálja. Nagyon okosan a lap fennmaradása érdekében a szőnyeg alá söpörték a problémát. Ezzel persze csak időt nyertek. Nyertünk.
S amikor az Axel is elpártolt, jöttek a véget érni nem akaró lap egyesítési tárgyalások. Hogy mennyi szerződési tervezet készült, s mit szerettek volna az osztrák arról legközelebb. A tény, hogy nem a DH elveszejtését szerették volna. Szerintük a lapnak bekellett volna simulnia az Északba, úgy mint az önkormányzat kiadványának. Érdekes konstrukciók születtek erre vonatkozóan. Ezzel folytatom majd.
………………………………………………………………………………………………………….
Akkor folytatom. Az osztrák tulajdonos új képviselője első miskolci látogatásakor bejelentkezett, hogy találkozna velünk. Emlékszem a Széchenyi utca három szám alatti úgynevezett médiacentrumban fogadtuk.Ezt úgy mondják, szívélyes baráti látogatást tett szerény hajlékunkban.Akik nem ismerik az akkori épületünket, elmondom, egy körgangos korábban garniszállóként fenntartott négy szintes ház . Tehát ha vendég jött mindenki láthatta. Az igazgató úr tiroli bőrnadrágban érkezett, s az e fajta népi viselet ami Ausztriában megszokott nálunk nagy feltűnést keltett. A kollégákban meg szorongást okozott, hogy mi is lesz ezután. A találkozó az első emeleten zajlott több vezető kolléga jelenlétében. Eszembe se jutott, hogy titkolózzunk. Ez alkalommal csupán olyan gittrágás volt, barátian beszélgettünk, s ahogy mondani szokás kölcsönösen biztosítottuk egymást a nagyra becsülésünkről. Megvallva sose gondoltam volna, hogy egyszer még a főnököm lesz. A tárgyalásból annyit sikerült leszűrnöm, hogy ez egy komoly versenytárs lesz aki nem folytatja elődeinek a sorozatos ballépéseit. Tehát éreztem, fel kell kötnünk azt a bizonyos alsóneműt. Ráéreztem.
Majd a Népszabadság kiválása és az Axel lelépése után bekövetkezett az a pillanat amikor már komolyan tárgyalóasztalhoz kellett ülni. Sok választásunk nem maradt. Az önkormányzat nagy ívben leszarta az újságot. Képtelen volt megérteni, milyen kincs van a birtokában. Vagy tudta, tudták, de az egymás elleni politikai küzdelemben egyikőjük se akarta, hogy megmentsék, átmentsék. A szocialisták foggal körömmel ellenezték a lap támogatását, mondván ez csak Kobold Tamás malmára hajtja a vizet. Ostoba, hülye meglátás volt. Az újság az ország egyik politikailag legkiegyensúlyozottabb lapja volt. Ha úgy adódott még a tulajdonos disznóságát, rendőrségi ügyét is kiteregettük. Megértette, ha hallgatunk a Déli elveszti a hitelességét. Megadtuk a lehetőséget, hogy a saját ügyét kommentálja. Jól felfogott érdeke azt diktálta, hogy az elhallgattatásunkkal csak egy újabb keresztet venne a nyakába.
A tulajdonosok tudtával, beleegyezésével első alkalommal az Axel Városmajor utcai székházában ültünk tárgyalóasztalhoz. Kapaszkodjanak meg, ezen a megbeszélésen ott volt Kobold Tamás is, aki kitűnően beszélt németül. Már itt elsőre kirajzolódott a kép, hogy ki mit szeretne. Igazi érdemi disputa volt. A lényege az volt, hogy a Délit senki nem akarja felszámolni, eltüntetni.
S majd innen folytatom….. Csak ám megint beugrott egy fontos momentum. Nem elhanyagolható. Részben magas hibás lehetek mert egy bizonyos ügyet túlreagáltam. A hirdetésszervezők panaszkodtak, egy külsős , Frisovszki Tibor tarifaáron alul kínálja a DH hirdetéseit. Alá megy a szervezők árainak. Rontja a piaci helyzetünket. Próbáltam vele egyezkedni, de hiába. Majd más lehetőségem nem adódott mint, hogy közzétettem: FT nem jogosult reklámszervezésre a Délibe. Számára ez nagy érvágás lehetett, mert innentől elszabadult a pokol. Mindent megtett a lejáratásomra. Feljelentgetett és brossúrákat terjesztett a rémtetteimről. Fizetett minden olyan információért ami rólam szólt. Már úgy tűnt életét csak arra tette fel, hogy megbosszulja a piacról való kitiltásomat. Mindent megtett a Déli Hírlap lejáratására, s személy szerint ellenem háborút indított. Ha ezt az elszántságát ismerem, s előre tudom mi vár rá aligha megyek bele ebbe a csatába. Úgy csaknem hat évig foglalkoztatta a rendőröket, az ügyészeket a rólam szóló feljelentéseivel. Később már jó pénzért gyűjtötte a személyemmel kapcsolatos híreket. Magam is beszálltam a bizniszbe. Persze közvetítőkön keresztül. Kapott egy olyan képet amelyen földgázt tankolok a garázsba a benzines , páncélozott Audiba. Fotó a csomagtartóról amelyben ott hevernek a Kalasnyikovok és a dobtáras géppisztolyok. A garázs mellett egy privát benzinkút is látható. Ezt már csak a hecc kedvéért állítottam fel.
Majd Tibor megírta a Miskolci sajtókirály tündöklése című könyvét amely nagy sikert aratott. Sokba került, kerülhetett s végül 260 példányt el is adott ebből. Most éppen látom a neten kettőt kínálnak belőle. A könyvet a rendőrség az ügyész betiltatta, elkobozta és megsemmisítette. Forgalmazása büntetendő mivel csupa alaptalan rágalommal teli mű. Szerintem szegény Tibort valaki pénzelte, finanszírozta a támadássorozatát. A sajátjából aligha költ ennyit ilyenre. Ennél több esze volt.
Az utolsó tárgyaláson tudtam meg, hogy nagyon beteg. A bíróság elítélte és kártérítésre kötelezte. Strasburger doktor tette a dolgát, de én egy alkut ajánlottam. Tibornak ajánlottam, ha leáll a piszkálódásaival a magam részéről mint egy rossz álom , elfelejtem az egészet. Rácz doktor úr előtt egyezséget kötöttünk. Barátok nem lettünk, de a békepipát elszívtuk. Amikor híre ment a halálának sokan örvendezve hívtak. Mindenkinek elmondtam, ezt soha nem kívántam . Megnyugvással töltött el, hogy még az életben kibékültünk, kezet fogtunk. Jobb ez így.
………………………….folyt köv………………..az egyezségekről írok majd
