Jut eszembe, hogy mostanában elhanyagoltam az Északban megjelenő jegyzeteim promócióját. Talán éppen a múlt héten írtam a miskolci tükörgyártókról. Érdekelt téma, igazából nem mindenki tudja miként lesz egy sík vagy domború üvegből egy olyan valami ami tökéletesen visszaadja az elé tárt kép mását. Akiket érdekel a technológia megismerhetik a hét közepén megjelent írásomból.
Közben éppen most előkerült egy régi fotó az ötvenes évekből amin drága Édesanyám látható egy hatalmas tükör mellett. A cikkben szereplő gyöngyház veretes velencei csoda itt megtekinthető. Ez volt az amitől nem tudtunk megszabadulni 1972 őszén amikor a belvárosi nagy lakásunkat egy kisebb panelre kellett cserélni. Költözés előtt ezt a csodálatos bútordarabot hiába kínáltam olcsón fűnek fának, senkinek nem kellett. Máig is beleborzongok ha eszembe jut, hogy ezt a műkincset amelyben még anyai nagyszüleim is meglátták magukat nekem kellett széthasogatni. Ilyen világ volt. Én még mindvégig azt hittem, hogy ez a bútor ami családi ezüstünk.
A tükör asztalán lévő május kosarat Édesapán hozta mamámnak.
