A miskolci villanyrendőr környéken egyetlenegy igazi grund sincs. A belvárosi gangos házak szűk udvarai teli vannak ablakokkal. Még egy jót dekázni sem lehet anélkül, hogy ne az üvegező mesternek adjunk munkát. Focizni a Kazinczy utcai zsidó templom tágas udvarára járunk. Sajátos a pálya, a kavicsos placc közepén egy első világháborús emlékmű áll. Ez senkit sem zavar. Az egyik kapu a nagytemplom bejárata, a másik az emléktáblákkal zsúfolt dufartos bejáró. Jó a csapat, szinte állandó a társaság. Szegfű Gyuri választja a játékosokat: Lang Lali, Bán Andris, Klein Tibor, Lautman Bandi, Deutsch Öcsi és még sokan mások – fix játékosok. Szurcsiék, a göndör-fürtös-pajeszos gyerekek is beszállnak a játékba. A felekezeti hovatartozás lényegtelen. A játékidő se számít, sötétedésig, kimerülésig rúgjuk a labdát vagy egymás bokáját.
A földszintes imaterem szomszédságában Lautmanék laknak. Lázár bácsi a hitközség samesze. Még maga sem tudja, hogy Miskolcon ő az utolsó. A legutolsó. Nem valakinek a valakije, hanem egyszerűen templomszolga, a hitközség mindenese, mindentudója. Naponta kétszer kiüríti a bádogperselyt, kikészíti az imádságos könyveket meg az imaszíjakat. Rendezgeti a szideliket és a táleszokat. Jön-megy, intézkedik, megállva, sildes sapkája nélkül sosem látom. Ő gyűjti a hitközségi adót, és házhoz viszi a zsidóság újságját, az Új életet. Alkalmazkodó, diszkrét, hóna alatt viselt barna aktatáskájával akár tanácsi embernek is nézhetnénk.
A városban vagy száz családhoz jár, hogy beszedje az öt- vagy tizenöt forintos kultuszjáradékot. Tudja, hol nem örülnek, ha váratlanul vagy sokak szeme láttára toppan be. Ha beengedik, akkurátusan körmöli a nyugtát, és nem fogad el borravalót. Ha erősködnek – csak tegye el Lázár bácsi –, újra írja a nyugtát. Megtoldja a ráírt összeget a zsebbe csúsztatott zöld hasúval. Akik kérik, azoknak péntekenként barheszt és sóletot visz. Zsidó húsvétkor, pészah előtt málhával járja a várost, rendelésre hordja szét a pászkát, a maceszgombócnak való lisztet és a kóser bort. Fáradhatatlan, igazi samesz, mígnem egy késő téli estén csaknem leteríti egy hógörgeteg. Éppen a Feid rádiós boltja előtt zúdul rá a fagyos latyak a tetőről. Szerencsére, a sildes sapka megmenti, a kórházban tér magához. Sajnos, felgyógyulása után már nem a régi.
Mi viszont csak focizunk, rendületlenül cselezünk keresztbe-kasba. Szöglet, bedobás, kirúgás nem létezik. Csak a temetések idején van szünnap. Ilyenkor a mi pályánk közepén helyezik ki a fekete lepellel borított puritán faládát. Megrendülünk, de annyira nem, hogy utána ne zavarjunk le még egy-két meccset.
Pihenésként hátraosonunk a nyilvános mosdó felé, ahol a dús szakállú sakter mormolva végez a baromfikkal. Imádkozik, majd éles késével egyetlen nyisszantással küldi a tyúkot a másvilágra. Szörnyülködöm. Sokáig, pontosabban máig is elmegy a kedvem a szárnyas húsoktól.
Ha nagyon tűz a nap, a szellőztetés miatt kinyitott zsinagógába is bemegyünk. Hűsölni, körülnézni. Egy ízben odamerészkedem a Tóraolvasó asztalhoz. Azután gyerekesen, bugyután utánozni kezdem a rabbit. Ritmikusan hajlongok előre-hátra. Senki sincs se előttem, se mögöttem. Valami nagyon rosszat teszek, egyáltalán nem odaillő módon viselkedem. Láthatatlan erővel kapom a büntetésem, akaratlanul nagyon beverem a fejem az imádkozó asztalba. Megszégyenülten, hidegrázósan friss vérszagot érzek az orromban.
Kissé kábultan vánszorgok ki a napsütésbe. Még tart a kettős látásom. Vigaszul, tíz perc alatt pompás gólokkal győzünk. S mindkettőt én pattintom be. Látom, hogy a lábadozó Lázár bácsi, a samesz az imaterem melletti kispadról minket néz. Erőtlenül integet, gratulál. Csak Bandi fia szomorú, sok volt neki egyszerre az a két potyagól.
