Nemcsak a tükörben találkozunk. Az időgépben is látom
magam. Az Avas szálló fapadosában sörözünk a kollégákkal
– 1970. őszén – amikor ajtócsapkodást hallunk. Bejönne
valaki, ha hagynák. Ám a pincér minduntalan kituszkolja
a józan vendéget. A fi rkászok született vadászösztönével
csapok le a témára. Miért nem szolgálják ki a csatakos,
izzadtságszagú, gumicsizmás bányászt? A jobb napokat
látott főúr riadtan meghátrál. Máig röstellem, a demagóg
fellépésünknek engedve mi is szimatolhatjuk az új vendéget.
Abban a vendéglátó komplexumban, amely akkoriban a
HungarHotels egyik zászlóshajója.
Itt is az akkori szokásoknak
megfelelően a BM-es
kapcsolat naponta ellenőrzi
a bejelentőlapokat. Egyszer
még amerikai kémeket is
lepleztek le itt. A rátermett
elhárító alezredes ma magyar
nyugdíjasként New Yorkban
egy amerikai rokkant nyugdíjast
ápol. A nyolcvanas évek
elején a szálló előtt őgyelgőket
rendőrök fogják közre.
Maga a főkapitány is munkakerülők
után kutakodik. Akinek nincs igazolt állása, munkahelye
a kék-fehér meseautóban találja magát. A fi atalabbak
kedvéért ez nem tudományos-fantasztikus képzelgés.
Közben a szállóban zavartalanul folyik az élet. Vannak
illusztris vendégek és egyórás szobabérlők. Az alkalmi
hölgyek használhatják a hátsó lépcsőházat, amelyen a mozilátogatók
is távoznak. Az alsó képen a szálló reprezentatív
kerthelyisége. Azon átmegyek a Fehér terembe, balra a
fapadosba a galérián át meg a Vörösbe. Oda hol 1973-ben a
bársonyba csomagolt teremben az esküvői vacsoránk volt.
Ugyanitt rendezik meg Miskolc első UFO kiállítását, amelynek
az anyagát Amerikából küldték. A hátsó traktusban
konyhák raktárak, húzódnak. Kocsival érdemesebb hátulról
a személyzeti bejárón át menni a kihordásos menüért.
Valóságos labirintus az épület, amíg a konyháig érek a
koszos, zsíros sakktáblaszerű kövezeten egy, két forintost
teszek az ebédjegy mellé. Ez jelentette a plusz húsjegyet,
ami akkoriban a lengyeleknél még valóságos volt.
Lassú gázt adok az időgépben. Bezár az avas szálló a
patinás épületet megkapja az önkormányzat. Teljes a
tehetetlenség senkinek nem kell az ódon belvárosi épület.
Pontosabban mindenkinek kellene, röpködnek a ragyogó
ajánlatok ám a ház pártában marad. Zöld kis emberkék lepik
el a Vörös termet – először látunk eredetinek kikiáltott
csészealjmaradványokat. Majd 1992-ben egy karácsonyi
alkalmi vásárral megint benépesül. A sikeren felbuzdulva
az aranyozott gipszstukkók árnyékában megnyílik az első
miskolci plazaszerűség. Közepén egy gyöngyösi érdekeltségű
szupermarkettel és sok kis butikkal és bazárral. Teljes
csőddel zárul, és az elvarázsolt komplexum lassan egy
omladozó patkányfészekké válik. Mindannyiunk csúfságára.
Ezzel zárul az Avas szálló huszadik századi sztorija. S a
következő sem tűnik rózsásabbnak.