SzántóGráf

Fotózás, mint terápia: a lencse megmutatja, amit a tükör nem

Horváth M. Judit

Horváth M. Judit

– Mérhetetlenül igazságtalannak éreztem, hogy vastagbélrákos lettem – vall a sok sorstárs által megélt érzésről Horváth M. Judit. Magyarázattal is szolgál. Édesapjánál 1998-ban derült ki vastagbéldaganat, majd négy évvel később a betegség szövődményei okozták a halálát. Emiatt ő maga igyekezett mindent megtenni, hogy megelőzze a rákot: egészségesen táplálkozott, rendszeresen járt orvosi kontrollra, ahol székletvértesztet, laborvizsgálatokat, ultrahangot is végeztek, ám sosem találtak semmi kórosat. Mivel jó eredményei, s panaszmentessége miatt orvosa nem forszírozta a legbiztosabb szűrőmódszert, a vastagbéltükrözést, azt ő sem erőltette. Édesapjának ugyanis nagyon rossz tapasztalatai voltak a kolonoszkópiáról – igaz akkor ő még semmilyen érzéstelenítést nem kapott, s a daganata már nagy méretű volt, amikor a vastagbéltükrözést végezték nála.

– A vastagbéldaganatom műtéte előtt alig három hónappal is jártam a gasztroenterológián, azonban onnan azzal küldtek haza, hogy csak rákfóbiám van az édesapám miatt. Nem sokkal később egy szűk szoknyában való leülésnél hirtelen nagy hasi fájdalmat éreztem. Ezt követően már ragaszkodtam a tükrözéses bélvizsgálathoz. Ekkor derült ki: a szigmabél átjárhatóságát már kisujjnyira szűkítette a rosszindulatú daganat, nem sok hiányzott a bélelzáródáshoz…

Bajtársak az onkológián

Az operáció sikerült, ám kiderült, hogy a tumor már áttörte a bélfalat és áttétet adott a környező nyirokcsomókba is. A kiújulási kockázat csökkentése érdekében kemoterápiára volt szükség.

– Következő nagy csapásként éltem meg, hogy az onkológiára kell mennem. Rászántam magam, mert arra gondoltam, hogy ha másfél évtizeddel korábban édesapám a műtét után kapott volna utókezelést, négy évnél talán többet élhetett volna – eleveníti fel motivációját Horváth M. Judit. A kezelések nagyon megviselték, még ma is émelygéssel gondol vissza azokra a hónapokra.

– A kezelések első két napján folyamatosan hánytam, majd két napig csak aludni tudtam a kimerültségtől. Ez így ment hosszú heteken át, a tizenöt ciklusból álló kemoterápia félidejéig. A két kemoterápia közötti két hét éppen csak arra volt elegendő, hogy annyira összeszedjem magam, hogy megkaphassam a következő adagot. De tudtam, hogy miért csinálom, fel sem merült bennem, hogy nem folytatom. Voltak körülöttem, akik rosszabb állapotban és rosszabb kilátásokkal, mégis fegyelmezetten végigcsinálták. Az én fejemben sem létezett más alternatíva.

Múlt, jelen, jövő

Horváth M. Juditnak sokat segített, hogy nyitott volt azokra a pszichológiai módszerekre, amelyek elsajátítására lehetőség nyílt az onkológián.

– Az első kezelés első napján még le sem pakoltam, máris az osztály onkopszichológusa volt az első, aki odajött hozzám. Elmondta, hogy mi mindent tudnak kínálni a pszichológiai tréningeken, ami könnyíthet a lelki terheken, a szorongáson, segíthet energiát nyerni és talpra állni. Többféle tanfolyamon részt vettem, bekapcsolódtam önsegítő csoportba is, ahol több betegtárssal megismerkedtem. Közöttünk voltak olyanok is, akik önmaguk is tudták, hogy nagyon kevés idejük van hátra, de tették a dolgukat, amíg tehették. Ezzel is erőt adtak. Megerősítették bennem azt a felismerést, hogy az embernek nemcsak saját maga miatt kell kitartania, hanem a küzdésben mintát is nyújtunk a körülöttünk élőknek, a barátainknak, a szeretteinknek is. Az onkológián kialakult egyfajta bajtársiasság: a lövészárkokban a katonák is együtt kínlódnak és a túlélésért küzdenek. Ott sem lehet kiugrani az árokból és feladni, a többiek miatt sem teheti ezt meg az ember.

Az Oscar-díjas Saul fia című film hangmestere, Zányi Tamás készített zörejekből aláfestést a betegségről szóló, Privát képek címen Budapesten először a Mai Manó Házban bemutatott anyaghoz. A képeket első alkalommal 2012-ben egy elkülönített, elsötétített helyiségben vetítették le, később készült klasszikus fotótárlat. A vendégkönyv tanúsága szerint a fotókat sok daganatos beteg is megnézte, sőt olyan „bajtársak” is elmentek a kiállításra, akik korábban Horváth M. Judittal együtt kapták a kemoterápiát.

– A betegségem a múlt. Olykor van bennem félsz, hogy megint jelenné válik, azonban ez inkább csak a kontrollvizsgálatok idején erősödik fel bennem. Élem, élvezem és értékelem az életet, közben pedig várom és vágyom a majdan megszületendő unokáinkra. Most már őket, a jövőt szeretném fényképezni.

Horváth M. Judit 1976-ban az Orvostovábbképző Intézetben, mint gyermekápolónő ismerkedett meg későbbi férjével és foto- gráfus mesterével, az ott a tapasztalatgyűjtés kedvéért beteghordóként dolgozó fényképésszel, Stalter Györggyel. A nyolcvanas években fotóriporterként dolgozott. Amint önmagáról vall, „sokáig nem vállaltam fel cigány származásom, hogy azután mégis éveken át egy roma újság, az Amaro Drom képszerkesztője, majd főszerkesztője legyek.” Férjével végigfotózták a hazai cigánytelepeket, a romák életét bemutató Más Világ című albumuk 1998-ban jelent meg. Fotográfusként több kiállításon bemutatkozott, férjével közösen saját fotógalériát is működtetnek.

Exit mobile version