Szerencsénk volt a nyolcvanas évek Ceausescu érájának idején. Agyelszívásban jók voltunk. Erdély értelmisége áhította a magyar szót. A magyar ajkú diplomások hada egyik napról a másikra döntött úgy, hogy áttelepül. Orvosok, tanárok, mérnökök ezrei legálisan vagy suttyomban elhagyták a szülőföldjüket, hogy szabadon megélhessék a magyarságukat.
Gyöngyösi Gábor kollégánk, diplomás történész, író, dramaturg a szatmárnémeti színházat hagyta maga mögött 1986- ban. A Déli Hírlap főmunkatársaként rögtön sikerült elhelyezkednie és alig néhány év elteltével az Észak-magyarországnál folytatta. Noha egy térben dolgoztunk kölcsönösen, s szemérmesen hallgattunk az akkori Romániai viszonyokról. Bizalmatlanságból vagy valamilyen soha se lehet tudni alapon eszünkbe se jutott, hogy az Erdélyi magyarság létéről faggassuk. Hiszen jól gondoltuk, hogy minden oka meglehetett arra, hogy érett emberként, családostul otthonról haza költözzön. Becsültük a kitartó megalkuvást nem ismerő írásait, színi kritikáit kulturális témájú gondolatait. Tudom büszke volt a gyüjteményes kiadványaira, az így láttam a vakablakból és a Nem nektek írtam című könyvére.
A mi szakmánk nem éppen nyugdíjas jellegű. Leszámolhatunk, de a tollunkat tovább koptatjuk. Gábor barátom is így tette. Az egészsége megromlásáig írt. Magának és az íróasztalfióknak. A fia dolga lesz összerendezni, megszerkeszteni.
Gábor most 82 esztendősen örökre itt hagyott minket. Temetése november hetedikén 11 órakor lesz az Alsózsolcai temetőben.
Ég Veled.