SzántóGráf

A középkor lehelete – ahol a popcornt még kukoricának hívtuk -a könyvemből

Mi, miskolciak félszavakból is megértjük egymást. Számunkra
egy Sötét kapu létezik. Az az egy, amely összeköti
az Avas felől leereszkedő Rákóczi utcát a Széchenyi úttal.
Ha valami állandóságot keresnék a változó mikrovilágunkban,
ennél biztosabbat aligha találnék. Nem tudok úgy
átmenni ezen a dufarton, hogy meg ne érintsen a középkor
lehelete. Tűző nyári napokon is sejtelmes hűs árad a
nyitott árkád alatt.
Ehhez fűződő személyes emlékeim próbálom összezsúfolni.
Ha a Művészetek Házává avanzsált hangulatos Béke
moziba mentünk, itt randiztunk. Innen jó volt a rálátás
minden irányba. Megleshettem Schéfer bácsit, a mozi
üzemvezetőjét, aki családi barátunk volt, és a teltházas
vetítésekre is bevitt. Még a szigorúan 18 éven felüliekre is.
A kapu alatt volt két kis üzlet, egy elegáns gombos-öves,
s ezzel párhuzamosan egy fotószalon, Feledy úré. Aki a
legjobb gyermek- és útlevélképeket
készítette. A Rákóczi
házba ékelve egy aprócska
műhelyben dolgozott haláláig
Dévai Dezső órásmester.
Majd felesége, Manyika
néni vette át a boltot, aki Uri
Gellerhez hasonlóan ránézésre
reparált. Megrázta az
órákat, majd a cincogásából
megállapította a rugótörést.
Ami egyben hatvan forintot
jelentett. Tőle tanultam meg,
hogy miként lehet plasztikból
óraüveget sajtolni.
Emlékezetem szerint 93
éves koráig minden nap
hazacihölte a leadott 50-60
órát egy kopott aktatáskában,
hogy Piros segéd úr megjavíthassa. Ebben a boltocskában
volt a legnagyobb választék rézgyűrűkből, cigarettázó,
füstölő sünből s minden egyéb hasznos, vásári bazáráruból.
Közvetlen szomszédja, Blum Mór vegyeskereskedése
is a főutcáról szorult ki, mint Manyika nénié. Blum bácsi
a tipikus maszekkereskedő etalonja volt. Aki ismerte,
tanúsíthatja, a picike üzletből az sem ment ki üres szatyorral,
aki véletlenül tévedt be. Máig is hiszem, ő volt az az
igazi szatócs, akit valami csoda folytán megörököltünk a
békebeli XIX. századból.
Máig sem tudom, hogy a város volt kisebb, vagy mi voltunk
tájékozottabbak, érdeklődőbbek egymás iránt. Mert különös
módon ismertük egymást. Tudtuk, hogy ki lakik az
akkoriban elegánsnak tetsző, szomszédos házakban. Láttuk
jönni, menni az ott lakó Fedor doktor urat, a város fő
fogorvosát. Aki a pártbizottság rendelőjében is dolgozott,
majd később Budapesten praktizált. Messziről ismertük a
sosem öregedő, fogyatékos, tüske göndör hajú kishölgyet,
aki bohókás járásával szórakoztatta a környékbelieket.
Ebből a szögletből leskelődött a Weidlich udvarban lakó
Tarzan – igazi nevét már sosem tudjuk, meg – aki kézen
állva szórakoztatta az arra sétálókat. A testes kigyúrt fiatalember
mutatványa egy nyári délután szerencsétlenségbe
torkollott. Jól ment az üzlet, s sokat ihatott, és kézen állva
nem vehette észre a színház előtt csörömpölő villamost.
A Sötét kapu szép időben, naplementekor, mint egy
festmény, boltíves keretben az Avas alját mutatja. Erősen
meditálva látom benne a mozi előtti színes, élő forgatagot.
A halászcsárda előtt ücsörgőket. S ha még erősebben koncentrálok,
akkor hallom Karcsi bácsit, aki menetrendszerű
pontossággal délután háromtól már hangosan rázza, húzza
a „popcornos” szitás, rostélyt. S kiabálja: itt a friss, meleg
pattogatott kukorica!

Exit mobile version