A muhi átok – a könyvemből – itt izzadtan, gumicsizmában is leülhettünk

Tömör, súlyos hosszú faasztalok, pirosló tarka abrosszal, kemény lócákkal. Puritán deszkafalak, semmi cicoma, mint egy tizennyolcadik századbeli alföldi betyárcsárda. A mosdó a felvonulási épületsor végében. Egy kalyibában, három pottyantós. Igényesebbeknek külön lavór szappannal,
az udvaron, a koszos törölköző a faházba vert szögön lóg. Mégis ebédidőben mindig teltház van. A rendezetlen poros parkolóban egymást érik a kavicsszállító, benzinfaló
teherautók, a szélvédőket tördelő ZIL–ek, a vállalati Volgák, az egyszerű Zsigulik, Trabantok. Állandó a törzsközönség.
Aki már valaha egyszer is megfordult itt, sosem hagyja ki a Muhi csárdát. Az étlap egyszerű gépelt papír, zsírtól tapadó fóliába fűzve. Csak egyszer kell elolvasni, tíz éve semmit nem változik. Igazi marha, krumplis vagy babgulyás, házias, klopfolót sosem látott rántott hús, pörccel dúsan hintett túros tészta, s jó vastag tésztájú falós palacsinta, házi lekvárral. Itt Muhiban viccből sem illik tatár bifsztet rendelni.
Vendéget, idegent ide sose hozzunk. Ez olyan magunknak
való hely. Munkából, robotból jövet-menet akár izzadtan, gumicsizmában is leülhetünk. A pavlovi reflexek a muhi kanyar előtt fél kilométerrel jelentkeznek először. A parkolóból már látom a korabeli látványkonyhát.
Fejkendős öregasszonyok
a konyha előtt, sámlin ülve krumplit-zöldséget
pucolnak. Mellettük az elmaradhatatlan laposelemmel gumizott Szokol rádióban éppen a delet harangozzák.
Vívódom, vívódunk, mennyiszer is ehetünk büntetlenül babgulyást egy héten. Mit is mondjak majd otthon, hogy miért nem vagyok éhes ma sem. Az ismerős pincér nem hezitál – helyettünk is dönt, teli tányérral protekciósoknak járó bögrében külön tejfellel hozza a sűrű levest. A házi kenyérrel teli kosárka secpec eltűnik. Moroghatnék, de csak magamban –főnököm Szegedi Laci a Borsodi Vegyész felelős szerkesztője már megint elhalászta a kedvencemet. Az aranybarna héjú ropogós serclit.
A csárda előtt egy fehér Mercedes veri fel a port. A teraszon
ülök, sebtében letakarják a tányérjukat. Összebúgnak.


Ismerik az autót, a kombinát vezérének a pilótája. A konyhán felpezsdül a sürgés-forgás, a nagy főnöknek merik
a gulyást. Vagy megkívánta, vagy a megyei első titkár lesz a vendége. Ők azért még se ülhetnek ide közénk, ide a szálkás lócára. Pedig ha tudnák, mennyivel jobban esik itt az útmentén kanalazni, közben csak úgy lazán nézni, bámészkodni a forgalmat, a hétköznapi nyüzsgést.
Igen ez volt a hetvenes években! Amikor a Nyék körüli tavakból naponta egy-egy négyemeletes panelházra való kavicsot kanalaztak ki. Amikor az épülő olefingyár melletti biztonsági fáklyák Mályitól Mezőkeresztesig fénylettek. Fiatal kollégám most elszörnyülködve fotózza körbe a csárdát. Nehezen hiszi el, hogy az üszkös falak közt az omladozó rácsos romokban még látom magunkat. A jobb beállítás kedvéért, a vesztes csata emlékére emelt kopjafákkal
teli dombra mászik. Onnan azt is észrevenni, hogy a szomszédos elhagyatott, szociális táborhely is omladozik.
Ha jól számolom, legalább két évtizede gazdátlan ez a muhi háromszög, ahol jó időben már csak ledér lánykák integetnek az arra robogóknak. A vesztes csata átka beteljesült.