Szeánsz Lacival – a legutóbbi könyvemből – Csomai Zoltán Vízi Lászlóval – kapható Az egy malomban örülünk

Ha nem akarsz félvállas lenni, akkor kettesével cigölöd a malteros vödröt. Könnyebb így egyensúlyozni a pallón. A támfalba, partnak föl, saroglyán kell vinni a vizes betont. Mint a táncban, itt sem mindegy, hogy ki vezet. A hátsónak nehezebb. Ezt csak Vizi Laci viheti. A mester nagyobbik fia. Napbarnította, langaléta gyerek. Tinédzserként örege minden mozdulatát ellesi. Egy ütésre megfelezi a téglát. A habarcsot úgy kenni, mint a cukrászok a csokimázt. Falaz, vakol, glettel, minden vakációját végigdolgozza.

Vizi László, Miskolc egyik legismertebb építési vállalkozója immár húsz éve nincs köztünk. Ám míg emléke bennünk él, ő velünk marad. Asztalt se kell táncoltatni, hogy megidézzük. Születésnapi köszöntő a kriptánál, majd egy búfelejtő baráti szeánsz a Vén diófában. Húsz jó baráttal, munkatársaival, hogy Laci robosztus alakja még egyszer mindannyiunknak megjelenjen. Az asztalfőn egy ínyenc pecsenyékkel teli, érintetlen tál.

Vizi László igazságtalanul szűkre szabott ötven esztendejébe egy szerencsétlen évszázad minden baja belefér. Apja is kőműves, Miskolcon egy fél városrésznyi házat húz fel. Laci büszke rá. Diósgyőrben sokadszorra is elmondja, ezt is, azt is mi húztuk fel.

Kérges, téglaporos tenyérrel nehéz megmaradni az íróasztalnál. Laci nem sokáig bírja az építőipari szövetkezetek élén. Bár tudása vezetésre predesztinálja, neki hiányzik a kétkezi alkotó munka. Kisiparosként apjai nyomdokain folytatja. Viziéknél dolgozni rangot jelent. Korán kel, későn fekszik, megesik, hogy a tervrajzokra borulva szunyókál el. Napközben minden építkezést bejár. Nem jót jelent, ha valakinek a kezéből kikapja a fandlit. Ilyenkor ingujját feltűrve mutatja meg, hogyan kell a habarcsot redők nélkül elkenni. Több ez, mint erőfitogtatás. Igazából hiányzik neki a friss mész és a vizes homok átható szaga. Majd amikor felhúzzák a legfelső, maga tűzi ki a kőműves bokrétát.

Hétvégeken úgy porciózik, ahogyan az öreg Vizitől elleste. Amikor maga is napszámba járt az apja építkezéseire. Kirakja a százasokat és a húszasokat. Egymás mellé. Hadd tudják meg, ki mennyit ért a csapatból. Utána jön a termelési értekezlet, a gulyásparti, amiből sose maradna ki.

Felépíti a Bató-házat, a kisiparosok székházát, kiveszi a részét a Nemzeti Színház felújításából, majd megtapasztalja, hogy újítani kell. Megszervezi az iparosok brigádját Csépes Zoltánnal, Pincés Sándorral, Heilen Tivadarral, Truskovszky Barnával, Csáki Lászlóval és Bacsó Bélával. Az ipartestület elnökeként a legjobb mestereket verbuválja össze. Így könnyen a Borsod Megyei Állami Építőipari Vállalat legnagyobb alvállalkozói lesznek.

Laci egyszemélyes intézménnyé válik. Az iparosok védőszentje lesz. A professzionális építészeti vállalkozó mintaképe. Az ezzel együtt járó minden előnnyel és hátránnyal. Bár több száz ember megélhetését biztosítja, az átkosban szocializálódottak nem viselik el a társadalmi egyenlőtlenségeket. Az új házra vágyók keresik a kegyeit, halmozódnak a megrendelései, és ezzel arányosan nő az irigyei száma. Az adó- és a népi ellenőrök a nyakára járnak. Laci vágja, hogy egy négyzetméterre mennyi kisméretű vagy B30-as tégla kell, de a papírmunkát rühelli. Barátai szeretik, tanítványai, kollégái felnéznek rá, de a frissiben sarjadó vadkapitalizmusban a sikereit is csúnyán megtapossák. Nagyon érzékeny ember, ebbe belerokkan.

A későbe hajló estén aláírjuk a Laci emlékére készült emléklapot. Búcsúzóul elénekeljük a nótáját. Közben a pincér felkapja a teli tányérját. Mondván, ha megjönne, majd megmelegíti. Hiába is mondanánk, ne fáradjon, Laci már itt volt, és már el is ment…