Kórházváros a városban – fejezetek a könyvemből

Egy hatszor hatos fekete fehér kis fotó az egyik legbecsesebb
emlék apámról. Egy oszlopos épület előtt parkoló
Pobedára könyökölve mosolyog a kamerába. Feltételezem,
hogy az ötvenes évek vége felé készülhetett, amikor a terményforgalmi
vállalat kiköltözött az elhagyatott laktanyába,
a későbbi megyei kórház egyik legrégibb pavilonjába.
Jól látni, hogy a kocsi mögötti vakolatlan ház nem egy építészeti
remekmű. Rabok húzták fel a falakat. Apám keserédesen,
csillogó szemmel néz a távolba. Aligha gondolja,
hogy ez a magas ház második
emelete nem sok jót tartogat
számára. Nem sokkal később
48 évesen itt lesz élete végállomása.
Alig tizenkét évesen
élem meg a tragédiát. Hogy
innentől a Szentpéteri kapui
megyei kórház, mint valami
jót és rosszat, szörnyűt és
reményt keltő nélkülözhetetlen
biztonságot nyújtó intézmény
életem részévé váljon.
Édesanyám műtéte után a
földszinti ablakban csimpaszkodom,
onnan lesem
az ébredését. Prónay Gábor
professzor mind családi orvosunk
vesémbe lát – tudja,
hogy a tükrözést nem nekem
találták fel. Vas és Tass főorvosok
felismerik, esetemben
a betegségtudatot kell eloszlatni.
A szép emlékű Kónya főorvos méltányolja az alkalmi
klausztrofóbiám – felszívott fecskendővel a rendelő előtt
vár. Szakács Gábor főorvos varázslatosan gyorsan, harmincon
túl foszt meg a begyulladt mandulámtól.
Jut eszembe minderről, hogy immár csaknem 55 esztendős
a megyei kórház. Az a gyógyító komplexum, amelynek
az út menti főépülete szinte meghatározza az egész városrész
arculatát. Miközben maga a kórház dinamikusan,
töretlenül épült, bővült pavilonról pavilonra közben az
elmúlt évtizedekben folyamatosan cserélődtek a komplexum
szellemi energiáját adó gyógyítók. A főépület titkársági
folyosóján véget nem érő arcképcsarnok. Orvosok.
Csiba Gábor főigazgató szinte valamennyit ismeri, ismerte.
Műtősfiúként kezdi. Letakart hordágyakat tologat a proszektúrára,
végigjárja a szakmai szamárlétrát. Tenyereként
ismeri a városrésznyi komplexum minden szegletét. Senkit
nem ér meglepetésként, ha összefutnak vele valamelyik
kezelő alagsorában vagy az intenzív folyosóján. Irigylésre
méltó helyismerete emlékeivel párosulva kórháztörténeti
kuriózum. Hivatali ablakából naponta változik a panoráma.
A laktanyának szánt épülettömbök közötti gyakorlótér
eltűnőben. Ahol nemrég még betegek és a látogatók sétálgattak,
ahol az akrobatikus mókusok produkálták magukat
a fákon, most egy csúcsszuper kórház magasodik. A Csillagpont,
a jövő klinikája.
Leltározom, a belgyógyászaton, a traumatológián, a
kardiológián az új intenzíven és a rehabon is voltam. A
kerítéshez közeli szülészetet ki ne felejtsem. Itt kapják
ki az unokámat az utolsó pillanatokban. Egy rozsdásodó
inkubátorban kapálózik, majd fésülni kezdik. Nagy baba,
egy hirtelen kézmozdulattal mérgesen mindent leseper a
pelenkázó asztalról. Ez az a pillanat, amiért érdemes élni.
Innen alig pár száz méter a kardiológia és a belgyógyászat.
Ahol nekem is kijut a szentpéterközeli állapot. A kaszárnyaszerű
épületek közötti névtelen utak derékszögben
keresztezik egymást a kórházvárosban. Ezen jutok el a
rehabig. A huzatos mentőből fekve csak a csurgó esőt és az
ablakszemeket látom. Ebből kombinálom ki, hol vagyok,
hová visznek. A hatágyasból három hétig lesem a nyüzsgő
forgalmat, a reggeli délutáni csúcsot, a mentők cikázását,
halkuló szirénázását.
Kórházváros a városban. A kereszteződésekben eligazító
táblák, nyilak a sebészet, szemészet és a GYEK irányába.
Névtelen utak sétányok. Nem sokáig. Ideje, hogy az arra
érdemes orvosok gyógyítók és ápolók nevét megörökítsék.
Szavaznak a kollégák, javaslatot tesznek a volt páciensek,
munkában a kollektív emlékezet. Mint gyakorló beteg és
örökletes hipochonder, hosszú a listám. A néhaiak, az élők
keverednek. Aszódi György, akivel életemben először találkozhattam,
Mikler Csaba életem megmentője, Kaló Emil,
Stefán János, Valikocs Attila, Barkai László, Mátyás Lajos,
Benkő Bertalan, Kassai László, Kocsis István, Újszászi
László, Juhász László, Berkő Péter, Nagy Kálmán, Velkey
László és Peturi Erzsébet, Betti nővér és még sokan mások.
Sugárútra, térre, sétányra és sikátorra méltókat sorolok
magamban. Remélem, akit kihagytam, mások, hozzáértőbbek
beszavaznak.
Most jövök rá, hogy a nevük megörökítésére érdemes
szellemi elődök számához képest milyen kicsi is ez a
kórház.