Kedves Csala Laci bácsi, első főnököm. Most akadt a kezembe ez a pár soros levél, amelyt sikerült megőriznem. Abban az időben 1200 forint volt a gyakornoki fizetésem. S akkor írtam valami szenzációsat és Te a kezembe nyomtad ezt a cetlit – s már is rohantam az első emeleti pénztárba. Büszkén. Aznap este a fapadosban egy nagy tál bablevest rendeltem a barátaimnak és zárásig söröztünk. Másnapra még annyi maradt, hogy két parizeres szendvicsre is futotta a földszinti büfében. Egy hétig dagadt a keblem. A büszkeségtől. Akkor még a főszerkesztő minden számot elolvasott. És ha akadt közte kedvére való írás jutalmazhatott . Vagy büntethetett. Mert ilyen is volt. Például egy elírásomért azonnal kirúgtál.  Szerencsém volt, a dühöd nem tartott még 24 órát se. Radványi Évike anyai jó barátom, felejthetetlen kolléga, egy bombanő bement hozzád és lyukat beszélt a hasadba.  Másnapra meggondoltad Magad, visszasompolyoghattam. A fal mellett jártam vagy két hétig. Később amikor Évike beteg lett és sok jóra már nem számíthattunk, de már én voltam a Déli Hírlap első embere késztetést éreztem, hogy viszonozzam Évike mentő akcióját. Beszéltem az újságíró szövetséggel és  megegyeztünk, kapjon egy azonnali kitüntetést amit megfejeltem egy komoly pénzjutalommal. De, jól tettem.