Nikinek szurkoltam, hogy felépüljön, közös ismerősöktől folyamatosan kérdeztem, mi van vele, javul-e az állapota. Majd hónapokkal később visszatért a munkahelyére. Jó volt újra látni, de a balesetről soha nem beszéltünk. Kerültem a témát, egészen mostanáig. Igazából a munkán kívül soha más témánk nem volt, ezért nem tudtam, Niki milyen ember volt, és milyen lett. Azonban kíváncsi voltam a történetére.

A BALESET 2013. JÚNIUS 4-ÉN TÖRTÉNT, EZ A NAP LETT A MÁSODIK SZÜLETÉSNAPOM

– kezdi mesélni abban a rádióstúdióban, ahol jelenleg dolgozik. Már senki sincs a szerkesztőségben, amikor megérkezem, így csak ketten ülünk az irodában. Ő az íróasztalánál, én pedig az asztal mellé húzok egy széket, pont szemben ülök az ablakkal. Kint ömlik a hó, az avasi domboldal hófehér, egy madárka pedig épp menedéket keres az eresz alatti csövön. Niki pedig a kérdést várja, amit én olyan nehezen teszek fel: hogyan történt a baleset.

“Arra nem emlékszem, sok mindent a szüleim meséltek el, miután felébredtem a kómából. Mondták, hogy milyen balesetem volt, milyen sérüléseim lettek, és hogy a párom meghalt. De először nem tudtam felfogni, egyszerűen csak sajnáltam azt a lányt, akiről ezeket a borzalmakat hallottam. Majd leesett: basszus ez velem történt meg…” – meséli.

Az öt évvel ezelőtti június negyedikéből annyira emlékszik, hogy Gáborral mentek valahová, és Niki nagyon nem akart menni. „Mai napig nem emlékszem, hova indultunk, de arra kristálytisztán, hogy nem akartam elindulni. Kifogásokat kerestem, hogy a főnököm nem enged el, programom van, máshova kell mennem. Valami előjelét már érezhettem a tragédiának…De a balesetet megelőző hétre sem emlékszem, a barátnőim mesélték el később, hol voltunk, merre jártunk” – mondja. Niki hangja meglepően nyugodt, időnként egy ceruzát tesz arrébb az asztalon. Látszik, sokszor elmesélte már a történetét, kissé gépiesen mondja. Zavar. Nem azért, mert szeretnék vájkálni a lelkében, sokkal inkább azért, mert érzem, van egy fal, ami mögött vannak titkok. Persze azok, Niki titkai.

Gáborra emlékszel? – kérdezem. „Igen, nagyon…ez kemény volt…” – mintha most először elcsuklana a hangja. Témát vált.

„Minden testrészem eltört, erről árulkodnak a nyomok, próbálom plasztikai műtétekkel eltüntettetni, de van, amit nem lehet. A lelkemben lévő sebeket soha nem fogom tudni…”

Érdekes, amikor felébredtem a kómából – folytatja -, azt éreztem, valaki suttog a fülembe: nyisd ki a szemed, ébredj fel! Még a leheletét is éreztem a fülemen. Kinyitottam a szemem, de nem volt ott senki, csak az ablakon beszűrődő fényeket láttam. Gondoltam, még hajnal van, visszazárom a szemem. Ezzel el is intéztem. Amikor újra kinyitottam, akkor minden olyan furcsa volt, máshogy törtek meg a fények, érzékeltem, nem otthon vagyok, nem az ágyamban, és nem volt mellettem senki…” – hallgat el Niki. Még hozzáteszi: a hang, ami szólt hozzá, nem volt ismerős, de megnyugtató volt, kellemes, jó érzéssel töltötte el.

Hónapokba telt, amíg Niki visszanyerte az emlékezetét. Hogy Gáborra mikortól emlékszik, arra azt válaszolja, karácsonyra már tisztában volt mindennel, ami velük történt…A baleset utáni első karácsonyon nem is volt fája, a szüleinél töltötte az ünnepeket. Visszagondolva azt mondja, talán jobb volt, amíg azt érezte, mindez egy másik lánnyal történt meg. „Picivel több mint egy évig éltünk együtt Gáborral. Együtt laktunk, a mindennapokat együtt töltöttük, egy volt a munkahelyünk. Ott ismerkedtünk meg…A mai napig, ha bemegyek a régi munkahelyemre, azonnal odanézek, ahol ő ült. De ott már valaki más van, ő már sosem lesz…” – újra csend lesz.

A baleset óta öt év telt el, hogy könnyebb-e azóta, Niki nem tudja a választ, annyit mond, ma már tud úgy beszélni a történtekről, hogy nincs gombóc a torkában.

„Minden történik valamiért, a balesetnek is oka volt…Megtanultam, mindig ki kell mondanom, hogy mit gondolok. Sokkal határozottabbnak kell lennem, és igenis, ha érzek valamit, ha bánt valami, meg kell mondanom. Régen sok mindent elkendőztem. Ma már azt érzem, az életem nem céltalan, a segítésre tettem fel mindent. A történtek után sokat segített nekem a Patronátus Közösség, amely közlekedési balesetek vétlen áldozatait patronálja.  Elhatároztam, most én is segítek nekik. Ennek köszönhetően a hasonló problémákkal küzdő emberek bármikor felhívhatnak, tanácsokat adok nekik, elmondom, én hogy csináltam. Nem biztos, hogy másnál ugyanaz működik majd, de nekem működött, és próbálják meg ők is. Illetve blogot írok – ez a kolettblogja.webnode.hu -, aminek egyik része pont a felépülésemről szól, az alapítvány pedig odairányíthatja azokat, akiknek segítségre van szükségük” – árulja el.

Majd egy picit mélyebbre jutunk: mennyire nyitott az ismerkedésre.

„Most már szeretnék társat, benne vagyok a korban, 35 éves vagyok. A barátnőim már megtalálták a párjukat, gyereket szültek, és nekem ez az időszak mostanáig kimaradt az életemből, amit sajnálok, főleg a gyerek miatt” – mondja.

Mindig szerettem volna jó ember lenni – folytatja magától – bár mások a baleset előtt is annak tartottak, de én magamat nem, most közelítek az általam felállított mércéhez…Mi az, hogy jó ember? Hm…, aki szeretettel fordul mások felé, akiben ott a segítőkészség, áldozatos, önzetlen. A vallás is nagyon fontos az életemben. Az Isten megmentett a balesetből, és azt gondoltam, úgy kell meghálálnom neki, hogy a szolgálatába állok, ezért is dolgozom most az Európa Rádiónál, ami egy református rádió, és itt kapom jelenleg a legtöbb szeretet.

Niki ma már újra vezet. A baleset az ő autójával történt, egy szürke Opel Corsával. Amikor már erőt érzett magában, hogy újra autóba üljön, mondta a szüleinek, szeretne egy ugyanolyan autót, mint amilyen korábban volt neki.  Újra lett egy szürke Opel Corsája, amiről azt gondolta önrehabilitációnak is jó lesz. Az elején működött is, de egy idő után már nem szívesen vezette, nem szívesen ült bele.  Így lecserélte, most vett egy új autót, egy teljesen rikító zöldet – mosolyog.

Hogy boldog-e? Azonnal rávágja: „Azt hiszem, igen. Megtaláltam a helyem, rendeződni látszik minden, a párkapcsolat meg vagy jön, vagy sem. Nem szabad görcsösen akarni dolgokat, meg kell tanulni saját magamnak is tenni a boldogságomért. Meg kell tanulnom élveznem a perceket, a napokat, az órákat, egy-egy közös programot a kollégákkal, barátokkal. Meg kell élni dolgokat, nem szabad sajnálni az időt egy jó mozira, egy sütire, hiszen az élet elmegy mellettünk. Ha nem töltjük meg tartalmas beszélgetésekkel, akkor mi marad, mire fogunk emlékezni nyugdíjas korunkban. Később miből táplálkozunk? Ma már ezt tudom, mert megtapasztaltam. Könnyen előfordulhatott volna, hogy nincs holnap, csak egy szalmaszálon múlt az életem…Régen sokat gondoltam a halálra, és féltem tőle. Rémisztett a tudat, hogy meg fogok halni, csomó földet zúdítanak rám, és nem leszek. Már nem félek.”

Most is sajnálod azt a lányt, akivel ez történt? – érdeklődöm. „Sajnálom, azért ahogy megélte az eseményeket. Mai eszemmel már nem így csinálnám: sokkal mélyebben, sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanék annak, hogy felálltam a kerekesszékből, vagy amikor először hazaengedtek hétvégére a kórházból. Sokkal tartalmasabb programmal tölteném meg azokat az időket” – az asztali egér után nyúl, jobbra-balra mozgatja, nézi, gondolkodik.

Végül beigazolódik a sejtésem. Van titok, és megtaláljuk. Szóba kerül a túlsúly, egészen pontosan rákérdezek, miért is zavarja annyira. „Mert azt gondolom, a baleset előtt én egy jó csaj voltam, de mára teljesen le kellett cserélnem a ruhatáramat, nem férek bele a régi darabokba. Ha a tükörbe nézek, undorító, amit látok…” – nyílik meg egészen.

Meglepődöm, olyan súlyos szó az, hogy undorító, pláne, ha valaki saját magára mondja. Miközben szeretettel nyit a világra, saját magával szemben elutasító. De nem kezdem el a szokásos közhelyeket mondani, hogy csinos vagy, meg a belső a fontos, meg egyébként is. Itt nincs helye, méltatlan lenne. A pillanathoz és Nikihez is…Hagyom, hogy folytassa: „Tele vagyok sebekkel. A baleset előtt is magasan volt a képzeletbeli mércém, ez most sem került lejjebb, csak az akkori Póczos Niki közelebb volt hozzá, mint a mostani, és ezzel a hatalmas távolsággal nehéz megbirkóznom.”

Póczos Niki vagy Póczos Niki teste volt közelebb? – vetem közbe. Elgondolkodik: „A teste. Mert Póczos Niki most közelebb van, lelkileg biztosan…”

A cikk a Vodafone Magyarország Alapítvány támogatásával jött létre.