Meghatározó emberek, meghatározó illatok, pillanatok, ételek. Mindenki életében van ilyen. Mindenkinek fontosok a hazai ízek, a szülői ház, a gyerekszoba illata. A vasárnapi ebéd íze örökre megmarad, a nagymama, édesanya által készített húsleveshez fogható étel nincs a világon. Mert ez nem csak egyszerűen finom, hanem van benne valami, amitől a testen túl a lélekbe is hatol. Ez a valami a szeretet. Hogyan kerül az ételbe, az rejtély, hiszen egy recept sem írja, hogy csipetnyi só, ízlés szerint bors, majd három kanálnyi szeretet. De mégis minden nagyi tudja, hogy ez kell bele. Vagy nem tudja, de mégis valahogy belekerül, talán a kézről hullik bele, ami készíti az ételt, gyúrja a tésztát, keveri a hozzávalókat.
Az én nagymamám kezén is volt a szeretetből bőven. Ez adott mindennek mást ízt, valami jolikás jelleget. Ma is érzem a pörköltje illatát, zamatát, amit sok-sok kísérletezés után sem sikerül úgy elkészítenem. Elárulta a receptet, csak nekem. Mindenki másnak azt mondta, ha kérdezték ez vagy az, hogy készül, hogy „Biopon van benne”. Majd olyan Jolikásan elhúzta a száját, grimaszolt egyet, és lezártnak tekintette a receptcserét. Ahhoz persze, hogy ezután valaki ne sértődjön meg, ismerni kellett őt. Ismerni az ő zárkózottságát, az ő akaratosságát, az ő ételekhez való szeretetét.
Drága Nagymamám, Jolika
Hogy szeretet volt-e ebben, nem vagyok biztos. Inkább ragaszkodás. Az étel volt számára az egyik legfontosabb az életben. Talán ezért is, ha készítette, azt odafigyeléssel, szenvedéllyel tette. Mint ahogy szenvedéllyel beszélt akár egy darab húsról, akár egy darab zöldségről, gyümölcsről.
HA A PIACRA MENT, ÓRÁKIG VÁLOGATOTT AZ ÁRUK KÖZÖTT. NEM CSAK AZÉRT, HOGY TELJEN AZ IDŐ, HANEM HOGY A LEGJOBBAT TALÁLJA MEG, A LEGJOBB KERÜLJÖN A CSALÁD ASZTALÁRA.
Nem újított, nem próbált ki recepteket. Illetve nem emlékszem arra, hogy lett volna ilyen. Egyszerűen azt főzte, amit tudott, amit Mamukától – ő volt az édesanyja – tanult. Mamukától, vagy éppen a hernádvécsei cigánysoron élő asszonyoktól. Persze ezeket az ételeket felturbózta, a kövön, vízzel készült lepényt aludttejjel készítette, vagy épp szilvalekvárral töltötte. Az eredeti recept ennél sokkal szegényesebb volt, de egy kis csavarral máris jolikás lett.
Nem volt a reformkonyha híve, vagyis nem igazán tudta, létezik ilyen. Mégis ösztönösen egészségesen élt, azt ette, amit az orvosi nagykönyvek írnak: sok zöldség, gyümölcs, frissen vágott csirke. Az utolsó éveiben is – 96 évesen hagyott itt – fontos volt, hogy a hűtője tele legyen, hogy a szekrényében zacskóstól álljon a csokoládé.
Két nappal halála előtt – egy szerda este vitte be a mentő a kórházba – vártunk az orvosra a belgyógyászat folyosóján. Rosszul volt, állni nem bírt, tolószékben ült. Nyugtatni próbáltam, simogattam a kezét, puszilgattam. Rám nézett, olyan cinkosan, ahogy mi néztünk egymásra, és mosolyogva suttogta nekem, ott van egy hatalmas csoki a szekrényében. A kezét már alig bírta emelni, de mutatta, nem ám apró sportszeletről van szó, hanem egy hatalmas tábláról. Majd rám nyújtotta a nyelvét, és elfordult.
Két nap múlva már nem tudtunk beszélni. Ő már eszméletlen volt, már csak a szíve dobogott. Az utolsó két órában mellette ültem, simogattam, beszívtam a bőre illatát, hogy örökre bennem maradjon. Pusziltam a kezét, azt, amiről olyan sok szeretet hullott, hol az ételbe, hol ránk.
Ez persze nem egy tipikus gasztrotörténet. De mégis így teljes a kép, ami odavezetett, hogy elkezdjek az ételekkel, a gasztronómiával foglalkozni.Szeretném megtalálni az ízeket, szeretném felfedezni azt a világot, ami már hónapok óta vonz. Ezt a világot pedig együtt szeretném bejárni Jolikával, megosztva történeteket, ételekkel kapcsolatos emlékeket az olvasókkal.Azt gondolom, egy síremlék sem lehet díszesebb annál, mint aminek most szeretném lerakni az alapjait. Jolika maga volt az étel, az íz, és ezekből szeretnék emléket állítani neki.
Mindent nem sikerül majd újra főznöm, de akkor is megpróbálom, és beszámolok a hibáimról is, mert a tökéletesség távol álljon tőlem.
