Sose gondoltam volna, hogy hat évtized után is találok
még felfedezni valót Miskolcon. Ne tessék legyinteni.
Csupán egy csodatevő drótszamárra és egy olyan filozofikus,
semmire sem jó két órára volt szükségem. Tempósan,
céltalanul karikáztam, majd időnként megálltam erőt gyűjteni.
Ezeket a sziesztákat pedig úgy próbáltam leplezni,
hogy alaposan körbenéztem, s olyanokat is észrevettem,
amit egyébként az autóm szélvédőjén át aligha. Távol áll
tőlem a botanika tudománya, mégis ki merem jelenteni,
hogy felfedeztem, Miskolc az ecetfa városa. Ez az igénytelen
semmire sem jó faféleség mind a parlagfű, lepte el a
belvárost. Az avas alji régi múzeumépület hátsó fertályát
is ez erdősíti. Még szembetűnőbb,
hogy a hajdani
Kazinczy utcai BM óvoda első
emeletén a téglafalból zöldellt
ki. Különösen szívós az
ecetfa, képes egy tenyérnyi
humuszon, egy eltömődött
csatornaereszben is gyökeret
ereszteni.
S ahelyett, hogy lustán a
növénytani meghatározót
bújjam, keresni kezdtem a
belvárosi ecetfákat. Rájöttem,
hogy mind a temetői
fejfák, rátelepszenek az
elhagyatott romos épületekre. A Szemere utcán a régi
bányászati tröszt, vagy a Borsodtávhő volt székházát s erkélyeit
lengik körbe. Ettől nem messze szél hátán könnyen
megtermékenyíthették a régi honvédségi klub omló-málló
épületét. S mind a vírus, ecetfaültetvény bontakozik ki a
szemközti régi, furán elprivatizált iskola körül is. Rossz
ómen.
Burjánzik ez a fa a Régiposta utcai saroképület körül is
ugyanúgy, mint a hajdani jobb napokat látott Aranycsillag
szálló Szinva parti homlokzata előtt. A Szinva patak partján
pedig már őshonosnak számit.
Újdondászként lejártam a város valamennyi élelmiszeripari
üzemét. Így lettem az ecetgyártás tudora még
a hetvenes években. Akkoriban, amikor a mostani NAV
vagy a korábbi bányászati tröszt helyén egy kis ecetüzem
működött. Talán a BUSZESZ helyi fiók műhelyeként. Igazi,
hangulatos fahordókkal, fakádakkal teli olyan ecetgyártó
üzem volt, ami ma akár ipartörténeti múzeum lehetne. Ha
előrelátóan gondolkozunk. Ott és akkor láttam, hogy a kies
hordókkal s palackos ládákkal teli udvaron csupán a lógó
levelű ecetfák nyújtottak árnyékot. Alatta uzsonnáztak a
munkások, menekülve az üzemben terjengő szúrós bűztől.
Közben elmagyarázták, ezeknek a fáknak semmi közük az
ecetgyártáshoz. Legfeljebb annyiban, hogy ezek még ezt
az ipari szennyet is elviselik, túlélik.
Talán ennek a bölcsességnek köszönhetem, hogy már
magam is másként tekintek ezekre a mindent túlélő zöldekre.
A természet kódolt üzenetét közvetítik. Ne röstelljük,
Miskolc az ecetfák városa – a megfejtés pedig egyszerűbb,
mint gondolnánk: a reményteljes zöld lombok a
megpróbáltatást s nehézséget legyűrő sorsunkat, jövőnket
szimbolizálják. Mégse ültessünk többet.
