Korától függően mindenkinek más apróság jut eszébe erről a Miskolc belvárosi épületről. Valamikor az átkosban – most ahol a Géniusz könyvesbolt van – ott egy gyors étterem volt. Az Expressz, ahol műanyag tálakhoz, tányérokhoz alumínium eszcájg dukál. Nedves, félzsíros mint a plasztiktálca. Télidőben sok csóróval akik bánatosan kinézték a szádból az utolsó falatokat, hátha akkor hagysz valamit az asztalon. Mi – a Déli Hírlap kollektívája, a szerkesztőség , ha jól emlékszem 1996 decemberében költözött ebbe a házba, ahol korábban a lepusztult Hámor szálló múlt ki. Átvettem a hatalmas fagolyókra fűzött szobakulcsokat és elkezdtük tervezgetni a ház átalakítását. Szerkesztőségé.
Hogyan is kerültünk ide a Bajcsy Zsilinszky úti sajtóház harmadik emeletéről a belvárosba? Nos, folyamatosan emelték a bérleti díjat és a DH kiadó nem volt képes lépést tartani ezzel a drágulással. Megjegyzem a megyei tanács tulajdonában lévő sajtó, rádió és nyomda komplexumot potom ötven millióért, egzisztencia hitelből vásárolták meg. Úgy, hogy itt akkoriban senki semmit nem tudott erről a lehetőségről, az épület egy ismeretlen pesti vállalkozó magántulajdona lett. A DH Kft többségi tulajdonosa a miskolci önkormányzat volt így pályáztatás nélkül vehettük bérbe azt a házat amelyet előttünk éppen a MIÉP birtokolt. Ezen a jogán Csurka István elnök úr gyakran látogatott el hozzánk, az épület első emeleti színháztermében továbbra is megtarthatták a rendezvényeiket. Amelyek után jól kibeszéltük magunkat. Volt is közös témánk.
Emlékeimben él, hogy a régi recepció helyén találtam egy vendégkönyvet. Soha bele nem lapoztam volna ám időnként voltak akiknek megemlítettem, ezt mi őrizzük. Hatott is az érintettek számára. Ugyanis ez olyan garniszállóként üzemelt, akár óránként is cserélődtek a vendég párok.Semmi luxus nem volt, se tükör se fürdőkád , olyan munkásszállós fillingje volt a leharcolt rekamiékkal. Amikor Paulovics Guszti barátommal bejártuk a házat, rögtön felskiccelte, hogy miként képzeli el az átalakítást. Minden részrehajlás nélkül magának egy gipszkartonos irodát építtetett amit végül egy még nagyobb rangú kolléganő magának követelte. A munkatársaknak maradt két nagy különálló hodály ahol sikerült egy sajátosan értelmezett amerikai stílusú egyteres redakciót kialakítani. Amikor Jenei Editke meglátta – felkiáltott – hiszen ez egy nagy istálló. Kint esett a hó, hideg volt, magamban örültem, hogy ezentúl kisebb lesz a rezsink, de Editke megjegyzése máig is a fülemben cseng. Igaza volt.
A ház bár három szintes , a belső magassága a szokásos polgári lakás méretű. Így rögtön átláttam, ide bizony kellene egy lift, különben az idősebb kedves Olvasók nem képesek majd feljönni a szerkesztőségbe. Ami végül a második emeleten kapott helyet. A tulajdonos az Ingatlankezelő vállalat támogatta is a beruházást, de a költségeit nekünk kellett viselni. Részletekben. Magam pályáztattam meg a projektet, s a tenderre egyszerre több vállalkozás is árajánlatot adott. Azonnal felmértem a helyzetet, hogy ez óriási biznisz lehet azokban az időkben amikor nem prosperált az építőipar.
Miután többen is megkörnyékeztek az ajánlattevők közül jobbnak láttam ha az egész beruházás levezénylését a MIK vezetésére bízom. Nem akarom magam fényezni, de beláttam, bárkit választok, akár a legjobbat is valamelyikük úgy is meggyanúsít valamivel. Ráadásul nem ez volt az életem első felvonó építése így ismertem már az összes ezzel kapcsolatos buktatót. A nyolcvanas években ugyanis a Pátriaház kifelejtett külső liftjét feleségem vállalkozása finanszírozta amiért cserébe megkaptuk a ház egyik üzlethelyiségét. Ebből eredően tudtam, hogy a húzó és a tolóliftek közötti műszaki különbségeket, paramétereket.
Talán ezért is meg azért is mert bezártsági fóbiám van keményen beleavatkoztam a tervezésbe. Sokan megmosolyogták, hogy tiszta üveg és nagy tükrös felvonót akarok. S a belső fala olyan legyen amit nem lehet firkálni – így lett parafa borítású. S azt is elvártam, hogy csodálatos kovácsoltvas korlátot amit kivágnak azt használják fel a szekrény szerkesztésénél. Jó ötlet volt, megcsodálták, hogy mennyire összhangban volt a lépcsőház miliőjével.
Egy péntek délután a lift építés előtti hétvégén meglátogatott dr. Csomai Zoltán a kisebbségi tulajdonos. Már nagyon beteg volt. Alig tudott felvánszorogni a harmadik emeletre. Próbáltam megnyugtatni, hogy ha legközelebb jön már liftünk lesz. Nem nagyon vigasztalódott a hírrel, Ő szokás szerint pénzt szeretett volna kapni, ami sajnos nekünk is hiányzott. Máig is megdöbbentő – hétfőn reggel tudtuk meg, hogy Zoltán szombaton elhunyt a kórházban. A liftről,a büszkeségemről még annyit, hogy olajnyomásos volt és nyaranta tócsázott körötte a tolóanyag. Lassú volt, méltóságteljesen. Illett a lépcsőház hangulatához. Akik siettek azok gyalog jártak és jókat integettek a tükrös üvegdobozban utazóknak.
A hajdani remekmű képei most kerültek elő. Megosztom Olvasóimmal. Hát ha valaki tudja mi lett a sorsa ennek a liftnek. A ház később gazdái ugyanis azonnal kihajították….
