Torony – magasan  – ezt is én írtam – a könyv még kapható – belvárosi körpanoráma  – Kerényi fotóival

Régóta szeretnék egyszer felmászni a Miskolci Nemzeti Színház tornyára. Még tinédzserként jut eszembe ez először. A Széchenyi úti első lakásunkból valamennyire rálátok, az Arany János utcai Lottóház tetejéről viszont már majdnem egy szintre kerülünk. Torony egy teátrumon. Nem szokványos, az biztos.

 

Messziről távcsővel gusztálva is kitűnik, hogy egy utólagos kényszermegoldás szüleménye, meg az is, hogy nem éppen hatalmas tervezői fantáziáról árulkodik. Ám mégiscsak egy miskolci torony, rajta hatalmas óra. Bár lánc nélkül. Egy életem, egy halálom, eldöntöm, hogy ha csak lehet, felmegyek és körbejárom. Fel vagyok készülve az elutasításra, nagyon magasan van, nehéz oda feljutni és nemcsak körülményes, de még veszélyes is. Kellemes meglepetés: a színház műszaki igazgatója készséges, mindössze annyit kérdez, mennyien készülünk erre a túrára. Bevallom, a városi expedícióra ketten mennénk: fotós kollégám és jómagam. A túra a recepción, a művészbejárónál kezdődik. Szinai úr a kalauzunk, ő az idegenvezető, a biztonsági ember, asztalán ügyelői mikrofonok, tűzjelzők és monitorok garmadája villódzik.

 

Ő mindent lát és hall, tudja, ki van bent és ki házon kívül. Kinek mit kell mondani, ha valamelyik művésznőt vagy művész urat keresik. Kitől lehet elfogadni virágot, csokoládét, s meddig mehetnek a rajongók, a hódolók a tükrös mennyezetű előtéren túl. A legfelső szint után veszem észre, hogy Szinai úr egy nagy elemlámpát szorongat. Megnyugtat, csak néhányszor lesz rá szükség. A csigalépcsős folyosón túl, a tűzbiztos ajtó mögött belecsöppenünk a tizenkilencedik századba. Szúette, kormos-poros gerendákon kecmergünk át. Alattunk a domború alakú színházterem, a kupola hátulnézetből. Egy remekmű apró téglákból kirakva. Vajon van-e manapság olyan szakember, aki meg tudná ezt építeni? Túl vagyunk a zsinórpadláson, az igazin tapossuk az utat. Eközben felhallatszik a zene, éppen a repertoáron szereplő Padlást próbálják. Akár itt is tehetnék, ennél élethűbb díszletet el se tudnék képzelni. A cserepek hézagjai között átszüremlik a nappali fény, de lámpa nélkül nem boldogulnánk. Talán száz méterre vagyunk a toronyfeljárótól. Itt már le se tagadhatnák, hogy ezt csak később, 1883-ban toldották a mai Magyarország első kőszínházához. Praktikus okokból.

Hol is a legnagyobb a tűzveszély, mint a színházban, és ha már ott van, a lánglovag ne unatkozzék már. Felmászik a míves csigalépcsőn és a toronyóra erkélyéről kényelmesen őrködhet. Ma már nincs éjjeli őrjárat. Nem harsogják az alabárdos hajdúk, hogy tűzre-vízre vigyázzatok… Legfeljebb újkori URH-rendőrök cirkálnak. Sőt már az ügyeletes színházi tűzoltó se ül a nézőtéren. Itt tudom meg, hogy az ezredforduló óta nem kötelező, csak ha nyíltlángos, tüzes jelenetek vannak a darabban. Korábban a tűzoltók felváltva az utolsó sor szélén ülhettek. Még a rendelet hatályos volt, addig szolgáltak, de különös módon ilyenkor tilos volt a családot magukkal hozni. A torony erkélye rácsos – hogy a szigetelő bádogot ne sértsük –, a korlátja minden stílusjegyében 19. századi. Az óra mutatói hajlított bádogból vannak, és percenként ugranak. Pontosan. Felkuporgunk a szerkezethez, látszik, egy ablaktörlő motorból barkácsolták. Az erkélyről a város valamennyi tornya, toronyórája látótávolságra. A Telekom és a Minorita templom órája áll, a Kossuth utcai Kakas templomé mintha járna. Ki az a mester, aki karbantartja ezeket? Kacsándi Miklós órás neve szerepel az ügyeletesi listán, keresném, de a száma megváltozott. A műszaki vezető szerint ez nagy baj, mert másra ő sem számíthat az időmérők gyógyításához. Kellemes, enyhe januári időnk van.

Bár ködös, borongós a táj, innen a toronyból a gyárig ellátunk. A nagy kohók, a gyárkémények a hátunk mögött, az István malom elárvult betonsilói is kirajzolódnak a párában. A főutcai házak szorosan egymáshoz simulva, mint egy makettváros. A mediterrán spalettás színészlakások keskeny dominóként simulnak a Weidlich-palotához. A Bigatton-birodalom Aranycsillag szállója ki lett pofozva, az erkélyajtók nyitva, a korábban galambürülékkel teli szobák frissen kitakarítva. Innen nézve feltűnően sok belvárosi tűzfalat látni. Ablaktalan, vakolatlan, hámló, apró téglás semmire se jó felületek. Fentről jól látszanak az elhagyatott antennaerdők. Szinte minden tetőn akad néhány elárvult alumíniumhulladék. Míg meg nem adják magukat, maradnak, különben a helyüket szigetelni kellene, hogy ott nehogy beázzon a tető. Fotós kollégám teljes extázisba kerül. Akárcsak én. Torony – magasan: toronymagasan vagyunk. Egy új város terül el a lábunk alatt. Csatornadíszek, fémszobrok és soha nem látott vagy észre nem vehető régi, csodás stukkók szinte a semmiből bukkannak elő.

 

Nem bízunk a természetes memóriában, a kimerülésig fotózunk. Ilyen hálás, ilyen csodálatos modellünk már régen nem volt. Miskolc innen fentről hagyja, sőt kelleti magát.