A marhák bosszúja – ezt is én írtam – kifosztották a hídmérleget – a szocializmus megalomániájának az erődítménye

Érdekes világ volt a mi fiatalságunk idején. Mertünk nagyokat álmodni. Óriásiakat. Kitalálták, a dolgozó asszonyok otthon nem főznek. Nem kell konyha a lakásokba úgy is mindenki a munkahelyén étkezik.  Nagy ételgyárakban készül a pörkölt a generálszósszal és a vadas mártás is szériában lesz bezacskózva. Persze ehhez a hülyeséghez kellettek az úgynevezett mega vágóhídak ahol bemennek a marhák és a disznók  és kijön a bélszín vagy a kolbász karajjal. Milliárdok mentek el ezekre az ötletekre. Persze ha már megépült akár ma is működhetne és termelhetne. Külföldre eladásra vagy a hazai kereslet kielégítésére. Épp most nézegettem a Lidl és az Interspar  felvágottait – alig akad ott hazai húsüzemi termék. Német olasz sonkák, francia felvágottak és osztrák húskenyerek kínálgatták, kellették magukat. Igaz mind csicsa csomagolásban a hazainál egy kicsit drágábban. Még szerencse, hogy akadtak a szakmában olyanok is akik vállalkozóként megteremtették a megfelelő méretű húsüzemet. a hazait. Erre kitűnő példa a Sajóhús Fazekas Józseffel az élen.

S akkor íme az írásom ami még a szebb napokban az Északban is megjelent.

 

Atyaúristen, mi van itt – szörnyülködik Bihall Gyula, a szebb napokat látott miskolci húskombinát hűlt helyén. A Fonoda utca végében kiszakadt gyárkapu, embermagasságú, dzsungelszerű gyom és gaz sarjad még az aszfalton is. Ahol három műszakban csaknem 2200 ember dolgozott, már csak a délcegen álló buszmegálló táblája emlékeztet, micsoda virágzó élet lehetett errefelé. Üvegcserepeken taposunk, ahogy bejárjuk a megmaradt telepet, az omladozó portásfülkét és a mintaboltot. A szorgos fémgyűjtők kifosztották a hídmérleget, a helyén tátongó tankcsapda felett egy lábatlan, piros vezetői bársonyszék hever. A sivár betonplatzon már nyoma sincs a kétemeletes húskombinátnak. Eltűnt, eltüntették a szocializmus megalomániás iparfejlesztési programjáról árulkodó erődítményt.

 

Bihall Gyula főmérnök, igazgatóhelyettes húsz éve a környéken se járt. A telephez vezető zsákutcának a végén, a szörnyű pusztítás láttán mégis könnyen megelevenedik a közelmúlt. Úgy meséli, mintha csak ma történne.

 

Erőltették ezt a monstrumot, hiába érveltek a tervhivatal józanul gondolkodói, hogy csak oda érdemes vágó és feldolgozó gyárat építeni, ahol az állattenyésztő telepek vannak. A megyei első titkár hajthatatlan, hatalmi gőggel sepri el az észérveket. A hetvenes évek elején a döcögős, többszörös újratervezéssel vegyített beruházás során egymást érik a műszaki problémák. Bihall Gyula akkori aranyköpései legendásak. A kezdő mérnök beszólásai máig is közismertek. Amikor már hetedszerre üléseznek egy elfuserált szellőzőnyílás kivágása miatt, epésen kifakad: adjanak egy samu kalapácsot, és most rögtön be is húzhatják a hiányzó csövet. Az elvtárs komolytalan – így próbálják lehűteni az ifjú titánt. Nyilatkozik a megvalósítás hiányosságait számon kérő pártsajtónak is. Lezserül megjegyzi, hogy egy vesztes csata után még a káplár is okosabb, mint előtte a tábornok. Beszólása kiveri a biztosítékot. Épp, hogy a helyén maradhat.

 

Állítja, hogy a gyárnak a sorsa kódolva volt. A csaknem kétmilliárd forintos kombinát vezetése hiába hajt, képtelen talpon maradni az alföldi üzemekkel való versengésben. Csajági János igazgató hiába verbuvál maga köré egy jól összeforrott, tapasztalt kollektívát. Ott dolgozik Verba Zoltán, Kincs Ilonka, Németh Lajos, Latesz Kálmán, Kovács Miklós és Csontos Ferenc. Elnézést, ha nem mindenkire emlékszik már.

 

Csúcsidőben egymást érik a kapu előtt sorakozó kamionok. Ezerszámra hozzák a vesztüket érző, bőgő marhákat, a visítozó sertéseket és a bégető bárányokat. A szállítási költségek okozta vesztesség miatt a kombinát csődje elkerülhetetlen egy normális piacgazdaságban. A kombinát alig éli túl a rendszerváltást.

 

Vajon szükségszerű-e ez a megaberuházás? Hiszen máig is régi pompájában áll az öreg vágóhíd, amely hol is máshol lenne, mint a Vágóhíd utca végében. Piros téglás, köralakú építmény, díszes világítóablakokkal. Messziről lerí róla, hogy nem manapság alkották. Abban az időben teremthették, amikor még ügyeltek a forma és a tartalom, a díszes külső, s a funkció harmóniájára. Ki gondolná a miskolci Sajó-parti dzsumbujban, a prosperáló és a lepukkant üzemcsarnokok szomszédságában, az 1800-as évek végétől már működött ez a korszerű üzem? Bihall Gyula is 1969-ben itt kezdi a pályafutását, ebben az ipartörténeti múltú épületben, amelyben manapság egy műanyaggyár üzemel.

 

Itt valamikor a hatvanas években kóser zsidó rituális vágás is zajlik. Hetente egyszer jön Jüdli, az öreg nagyszakállú, sakter-metsző, Dorogi Dezsővel, a mészárossal, hogy egyetlen vágással végezzenek a kiválasztott bikával. Majd a feldarabolt állatot egy fehér lepedőbe tekerik, és Kuferstein bácsi, az egyetlen miskolci fiákeres szállítja el. Ennek az aktusnak mindig sok a nézője a dolgozók körében. Ebben a körépületben, az akkori húsiparban még ismerik a békebeli parizer, virsli és szafaládé receptjét. Viszont nem ismerik a szóját, az ipari színezékeket, a füstaromát, a tartósító kotyvalékokat és az E betűs ki tudja miket. Mesterek dolgoznak a vágóhíd mindhárom telepén. Fazekas József és Gyöngyössy Károly, akik nemcsak ellesik a szakma rejtelmeit az öregektől, de tovább is adják a fiataloknak.

 

A kombinát már csak egy személytelen húsdaráló. Bemegy az állat a kapun, és távozik a raktáron át valamilyen vörös áru, kolbász vagy ízesíett parizer formájában. A bölléreket, a henteseket csontozók és vegyészek váltják. Hogy aztán mára ők is eltűnjenek a gigabeton üzemmel együtt. A marhák bosszúja beteljesül!