Pasarét alsó, Szilágyi fasor és egy eltévelygő völgybe csörömpölő nyitott villamos. Nem messze járunk a Moszkva tértől és megállónként egyre nagyobb a gazdagság. Az ősfák árnyékában megbúvó hivalkodó villák, a parkokban acsarkodó vérebek, messziről kirí nem akárkik laknak errefelé. Egy enyhe kanyarban hidegrázó sivítással fékez a villamos. Megérkezem a Kodály-villába, a hűvösvölgyi szanatórium exkluzív gyógyintézetébe. A Lipótmezei sárgaház fellegvárába. Olyan elvarázsolt kastélyszerűség, zegzugos folyósok, találomra elszórt szobák, mindenütt mintás faburkolat, mint valami Molnár Ferenc múltidéző játékának díszletei. Nyoma sincs a kórháznak csak a fertőtlenítő szagú kórtermekben. A gyógyulásra áhítozók kötelezően mackóban, sportos tréning ancugban grasszálnak. Pertorini professzor, a szakma guruja ügyel arra, hogy itt senkinek ne legyen betegségtudata. Játszva, sportosan, önfeledten kell egészségessé válni. Tetszik nekem ez a hozzáállás. Az első este, túl a befogadtatás nehézségein, megszámolom a gyógyszereimet. Három piros, két sárga, az altatót, a nyugtatót eldugom, félek a leszedálástól. A teltkarcsú nővérke jó szemmel kiszúrja, hogy szelektálok. Ágyamra ül, kíváncsiskodik.
- Tudja fiatalember, ki feküdt ebben az ágyban?
Na, ettől féltem, hogy ha lenyugtatnak, nem találok a helyemre. Gondolkodom, első emelet jobbra, második kórterem rögtön az ablak melletti ágy. Csak nem tévedtem el.
- Fogadjunk, hogy nem is sejti – erősködik tovább. Meg is adom magam
- A Zoli – csak így per Zoli, árulja el.
- Miskolci vagyok, nem ismerek itt senkit – mentegetőzöm – tetszik tudni, nincs nekem semmi bajom, csak vezetéskor az országúton félek a szembejövőktől. Lassítok, befékezek, félek, hogy nekem jönnek – cserébe kitárulkozom én is. Ám őt a Zolin kívül más nem nagyon érdekli. Tesz rám egy nagyot. Látom a szemén, csalódott bennem. Nem kísérletezik tovább.
- Hát Latinovits művész úr! Ő feküdt ebben az ágyban. Tudja, kiadagoltam neki a pirulákat, így ahogyan most magának, majd mire visszaértem a lázmérővel, már nem volt itt. Kiszökött, elment. A folytatást már maga is tudja – mondja lesajnálva.
Persze, megnyugtatom. Látom, könnyezik, megszán, csak maradhatok ebben a kiváltságos, rozsdásodó, nyikorgó vaságyban. Hanyatt fekszem, s még a szokásos imádkozás előtt leleltározom az első napom. Mi a fasznak vagyok én itt! Ennyi kelekótya között mit keresek ebben a luxus ispotályban? Már a felvételi se volt normális. Bevisznek egy vasrácsos kis szobába, kipakoltatják az összes cuccom, lemeztelenítenek, majd faggatni kezd egy háromajtós, huszáros bajszú ápoló. Hol a pisztolya? Kezdené először halkan, nyugodtan, barátságosan. Hol, hol át a játékboltban. Ha már neki elgurult a gyógyszere, én sem maradhatok le a versenyben. Minek magának a pisztolyom – próbálkozom visszakérdezni, megfelelni az elvárásnak. Olaj a tűzre. Már is ketten lesznek és erről a fegyver témáról csak nem akarnak leszállni. Meleg a helyzet. Pakolnék vissza, hazamennék, magyarázom a fehérköpenyes uraknak. Tulajdonképpen nincs is nekem semmi bajom. Úgy érzem, hogy tökéletesen meggyógyultam. Mondom, visszafelé már a villamost is én vezetem. A bolondokkal bolondozni kell – olvastam valahol.
Kilátástalan a helyzetem. Az ajtó csukva hiába is hátrálnék. Pertorini professzor mentőangyalként az utolsó pillanatban toppan be, mielőtt a nyúlt agyam is eldurranna.
- Professzor úr – egymás szavába vágva árulkodik a két smasszer – a fiatalember nem adja le a pisztolyát.
- Miért, találtak nála? Vagy miért keresik? – érzékelem, hogy nem véletlenül lett professzor, kapásból átlátja a helyzetet – tudják a beteg nem rendőr csak a beutalóját a szomszédja, dr. Hegyi Iván rendőrorvos állította ki. Az aggodalom persze jogos, mentegeti a kollégáit. Az utóbbi években már több rendőr lőtte magát fejbe itt. Verejtékezve, megígérem, hogy ha nem muszáj, ilyet sose teszek.
Alcím: Az éj leple alatt
Szobatársam egy hivatásos sofőr a pártközpontból. Valami hasonló nyavalyával nyomja az ágyat. Neki is volt egy szerencsétlen karambolja, s az óta nem ura a volánnak. Retteg, hogy ismét belezúgnak. Úgy meséli, mintha magamat hallanám. A szemből jövőkben egytől egyik ellenséges támadót gyanít. Beszél, beszél, majd egyszer hátrahanyatlik, és éktelen horkolással elalszik. Nehogy én is pihenhessek.
Úgy egy óra tájban, amikor az álommanó már engem is beterítene, felráz. Udvariasan, megkérdezi, zavar e. Nekem is volt gyerekszobám, biztosan rosszul van, némán hallgatom.
- Az egy óra múlva itt vagyok tévés sorozatban ki is volt a főszereplő –rukkol elő a kíváncsiságával.
- Bocs, de nem tudom, nem jut eszembe – fortyogom visszafojtva a mérgemet.
- Innentől már le se hunyom a szemem. Pergetem a filmet virradatig. Fél négy tájban már a nyelvemen érzem a nevet. Nem is habozok, felrázom, nem hagyom kétségek között hemperegni.
- Harsányi Gábor…- kiabálom a fülébe.
- Ezért vertél fel a legjobb álmomból – ripakodik rám. Hálátlan egy fószer. Nem csodálkozom, mit várjon az ember a szobatársától egy bolondok házában.
Alcím: Négyszemközt a professzorral
Illedelmesen átadom a borítékot, úgy ahogyan szokás. Felnézek rá, bízom benne, mindenki azt mondja, ő az egyetlen az országban, aki kigyógyít a szorongásos vezetésből. Mint a templomban, őszintén meggyónom a vétkem és az ezzel együtt járó kínomat.
- – Tudja szerkesztő úr nekem is ugyanez a problémám. Át tudom érezni –szinte érzékelem az őszinte részvétét. Magamban elanyátlanodom. Ha magán se tud segíteni, mi lesz velem. A francnak jöttem ide. Miskolcon is kísérleteztek, de az legalább közel volt. V. doktor úr kezdte pszhihoterápiával. Első feladat végigfekszem a sezlonon és ő csak engem bámul. Bámul? Fixíroz. Úgy sejtem a fejemben matat. A lecke, gondoljam azt, hogy én magam vagyok édesapám. Megemésztem, feldolgozom az ötletet, közben nem hagy békén a rejtély. Doktor úr, miért belülre akasztja ki a táblát, hogy pszhihoterápia, ne zavarjanak. Nincs jelentősége – mondja – kívülre is tehetném, de ellopnák. Talán akkor fordult meg a fejemben először, hogy máshol is szerencsét próbálhatok. Na, így kerültem a téma legnagyobb szaktekintélyéhez. A Kodály-villába.
- – Hogy érzi itt magát -kérdezi a professzor kedvesen. Talán vastag lehetett a boríték.
- Sajnos nem a legnyugodtabb volt az éjszakám –nem a szobatársamra panaszkodom, minek is tenném sokkal, jobb káderlappal van itt. – Hajnaltájban próbáltam a papucsba bedugni az egyik lábam. Éreztem, hogy a jobb lábas meleg s akkor veszem része, hogy a balos meg mintha elindulna üresen, nélkülem. Szörnyű sok itt a csótány. A kaját is a csillárra akasztjuk. Irtózom ezektől a futkosó bogaraktól.
- Üljön, vissza, ezen most gyorsan segítünk –nyugtatgatott a professzor. Gondoltam maga kezdi a ciánozást a szobámban.
- Figyeljen rám. Én is irtózom ezektől – már kezdem látni rokonlelkek, vagyunk – ha látja, ezeket gondoljon arra, hogy ezek is csak katicák. Csak lekoptak róluk a piros pöttyök.
- Túl az első kezelésen már is fittebb vagyok. Nem is sejtve, hogy a holnapi reggeli után terápiafelelős leszek. Egy egész csoport gyógyulásáért küzdök majd.
Este már nem is zavarnak az orrom előtt pimaszkodó kifakult katicák. Bár a pöttyök még mintha hiányoznának. Egy kicsikét.
Alcím: A vidámpark hősei
Nagyvizit után csoportterápia. Intellektuelnek tűnhetek a csehszlovák pamutpolómban. Egyhangúan brigádvezető leszek. Pertorini professzor jóváhagyásával. Dagadok a büszkeségtől. Alig két nap alatt, vidéki csávóként feltornázom magam a sok pesti félcédulás között. Öt olyan, úgynevezett közlekedési sérült kerül a felügyeletem alá, mint jómagam. Valamennyien pszichésen szenvedtünk karambolt.
Maga a professzor igazít el. A feladatom, hogy alárendeltjeimet kivigyem az októberi vidámparkba, ahol állítólag már várnak minket a dodzsemes pavilonnál. Jólesik a kikapcsolódás, civilbe öltözünk, majd, mint az óvodások jókedvűen levillamosozunk a Moszkva térre, ahol át kell szállnunk egy, a városliget felé tartó másikra.
A gubanc itt kezdődik. Három pilótám bevehette a reggeli nyugtatóját. Vagy ihattak a kiskulacsból. Hárman cihöljük le őket a szerelvényről. Már érzem, hogy túlvállaltam magam. Nem is tudom már, hogy mit keresek, a társaimat vagy az útirányt. A kis földalattin ismét bekövetkezik egy vezéráldozat. A kihalt angolparkba már csak négyen vánszorgunk be. Mindenki keresne valakit. Igazából nem is tudjuk kik is az elveszítettek. Ma reggel láttuk egymást először, még jó hogy nem valami nagy harci bevetésre indultunk.
A borongós időben kong az ürességtől az intézmény. Állítólag a versenypálya is csak miattunk van nyitva. Telefonáltak nekik, hogy egy terápiás csoport érkezik. Mint vezető, igazolom, magam a pénztárban, átveszem a személyenként 10 menetre szóló bilétákat, majd testvériesen kiosztom. Közben némán megemlékezünk a hosszú út közben eltűntetekre, az ő jegyük is gazdára talál. Lám minden rosszban van valami még rosszabb.
Egyszerre rúgatják be a négy, ziháló motorú verseny dodzsemet. Mindannyian régi motorosok vagyunk, úgy nézzük, a mutatványosokat mintha a Forma 1-re melegítenénk. A szituáció egyre groteszkebb. Úgy válogatunk az egyforma kiskocsik között, mintha éppen a Dakar Rallyra készülnénk.
A pénztárosnak fogalmas sincs, mi ez a nagy cécó körülöttünk. Előre fizetek, kiállítja a számlát, majd felrántja a rajtzászlót, s mi tökig gázzal repülünk a bedöntött fapadlós kanyarokban. A szél beveri az esőt a sátor alá, néhány helyen csúszunk, farolunk a kis tükör radiálos gokart szerűségekkel. Élvezem az előnyöm. Hihetetlen biztonságérzet lesz rajtam úrrá. Mitől is tartsak, körbe tekerednek a vastag, széles sínvasas ütközök. Alig három perc múlva egy szembe száguldót éppen, hogy sikerül kikerülnöm. Látom az eszement szemein, fogalmas sincs hol fordult meg vele a pálya. Végül már csak egyedül rovom a megmaradt köröket. Nem hagyom magam legyőzni, nem véletlenül vagyok én a fő brigadéros.
A futam zárásakor gyors terápiás értékelést tartunk. Az ágytársam, a Harsányi Gáboros hozza a formáját. Esküszik rá, hogy őt valamelyikünk leszorította. A kamionos bajtárs még mindig szédeleg, sok volt neki ennyi kanyar egyszerre. Végül megegyezünk, hogy a profnak mit mondunk. Javasoljuk neki, hogy legközelebb maga is jöjjön ki velünk. Személyesen győződjön meg, hogy mi már akár a közúti forgalomban is megállnánk a helyünket.
Csak a járás nehéz még. A Moszkva téren ismét egymásra találunk. Az elveszettekkel együttesen villamosozunk a villáig. A hallban a vacsoránál harsányan taglaljuk az élményt. Egyedül csak a szolnoki pártbizottsági sofőr néz rám olyan furcsán. Majd bambán kiböki, ismerős vagyok neki. Halálkomolysággal, megjegyzi, őt, én szorítottam le a kanyarban. Megfenyeget, fel is jelent majd a professzornál.
Reggelre meggyógyulok. Reggeli nélkül, sportosan osonok ki a villamos megállóba. A portással üzenek, a zárójelentésemet küldjék nyugodtan utánam. Csak ne azzal a durcás szolnoki pilótával.
Alcím: Epilógus
Három hét múlva feleségem, privát gépkocsivezetőm Bécsből hazafelé tartva a régi egyes úton, Győr előtt hirtelen leblokkol. Senki más mellett nem aludnék a kocsiban, csak ha a feleségem vezet. Felriadok a szunyókálásból. Egy eltévedt szovjet harckocsi az árkon-bokron át a közútra téved, s mintha az égből hullott volna, előttünk terem. Jutka, mint Fitipaldi az aszfaltba égeti, radírozza a Lada gumiját. Úgy áll meg a tanktól három méterre, hogy Szerjózsa kénytelen kibújni a kuckójából. Feltartja a kezét, nem adja meg magát csak elnézést kérően széttárja. Eltévedhetett. Máig se tudom, hogy került oda, vagy ki küldte. A feleségem lesápad, elgyengül, képtelen tovább vezetni. Dicsérem a reflexét, ügyességét. Megmentett minket. Udvarolok, még három száz kilométer Miskolc, de az asszony időt kér. Javasolja, pihenjünk az ijedtségre.
Nem tehetek mást, helyet cserélünk. Miskolcig nyomom a gázt. Rutinból. Nem fékezek, nem lassítok, ha szemből jönnek. Teljesen ellazulok, semmi görcs, elszáll a szorongásérzet. Jól mondta a prof, egy traumát csak egy másik traumával lehet megszüntetni. Bár korábban, magamban sokszor imádkoztam. Felelőtlenül. Mit nem adnék akár a férfiasságomat is beáldoznám, ha újra ura lehetnék a volánforgatásnak. Hálás lehetek a beszeszelt, harckocsizónak. Reménykedem, a másik fohászomat nem veszik komolyan odafent az égiek. Vagy mégis. Sokáig, sokat izgulok, még a vezetés mámorában, remélve, hogy az elhamarkodott barter ajánlatomat egyikőnk sem gondolja komolyan. Csak a kegyetlen idő múlása.
Szántó István