Még se dőlt össze a világ – amikor három napi újságot, egyszerre kaptak az előfizetők – Géza barátom projektje – a Vörös Hadsereg lapja után nyomták a Déli Hírlapot

Csak ülök és mesélek. Mint az agytúrkásznál.

Mindig is lámpalázas voltam a kamerák előtt. Írni jobban szeretek mint szerepelni. Viszont Gajdos Imre az egyetlen aki el tudta feledtetni, hogy nem egy operatőr előtt dumcsizunk.

Mivel csaknem három évtizedet töltöttem el a Déli hírlapnál, ott voltam a nyitásnál és a roló lehúzásánál, mi sem természetesebb, hogy még ma is mindenről csak ez jut az eszembe. A címképen, a jobb szélen látható Cseri Géza barátom most róla írok.

Egy Délis buli – balról Dudás József

Hol volt, hol nem volt, még talán a régi sajtóházban bejelentkezett hozzám Géza a Borsodi Nyomda igazgató helyettese. Az ilyen látogatások soha nem sejtettek valami jót. Fel voltam készülve, hogy az elmaradt nyomdaszámlák miatt kereshet. Korábban nem nagyon ismertük egymást, így meglepő volt a látogatása még akkor is, ha csak két emelt választotta el az irodánkat.

Ez a régi orosz ólomszedő . Aki itt tudott tollba diktálni az olyan mintha kőbe vésett volna…

Nem kertelt, rögtön a lényegre tért. Elmondta, hogy a Berlinből kivonuló szovjet vörös hadsereg nyomdájára alkudozik, és ha megegyezett Miskolcon szeretné letelepíteni. Korábban Németországban a szakmában dolgozott, kitűnően értette a mesterségét és tűrhetően beszélt németül. Rákérdezett, udvariasságból, hogy ha letelepíti a színes offset nyomdáját áttérnénk e hozzá. Bizalmasan közölte a részleteket és megkért, hogy próbáljam titokban tartani a tervét. Amiről ma már mondhatom, hogy talán én lehettem az utolsó, aki erről értesült.

Ducsai György a Borsodi Nyomda igazgatója nyilatkozott a 25 éves a DH című tévéfilmbe. Egyébként Ő volt a lap első tördelőszerkesztője

Mivel sosem voltam a magam ura, akkoriban még teljes szimbiózisban leledztünk a német tulajdonú Népszabadsággal elsőként Lengyel László vezérigazgatónak jelentettem az örömhírt. Nem repesett, szokása szerint próbálta lehűteni a lelkesedésemet. Alapduma – lásd, a nagy komoly újságok maradnak a fekete fehérnél. Ott van a New York Times vagy a Washington Post – valóságos szentségtörés lenne, ha ezek beszínesednének. Győzködtem, hogy a szomszédvár, az Észak-Magyarország is átállt, igaz, hogy pocsékok voltak a képei és nem minden oldaluk volt colkor.  Az se smakkolhatott, hogy a fekete fehér országos laphoz majd egy színes megyei újságot biggyesztenek. Egyébként is az olvasottsági felméréseink már amúgy is jobbak voltak, mint az övéké.

Végül úgy tetszett, hogy győztem. Megalkudhattam Gézával, aki mindenáron motiválni akart az üzletben én viszont egy kockázatos vállalkozásban se pénzzel se személyemmel nem szerettem volna szerepet vállalni. Mint bátor kibic viszont mellé álltam, még a megyei főjegyző asszonynál is lobbiztam a nyomda telephelyének az elnyeréséért. Közben a Népszabadság vezérigazgató mellém rendelte a saját nyomdájuk egyik vezetőjét, hogy szakmailag felügyelje a beruházást. Elvégre abban az időben naponta csaknem negyven ezer Délit adtunk a megyében megjelenő Népszabadsághoz.

Közben taktikáznom is kellett, mert október táján már szerződnöm kellett a Borsodi Nyomdával. Kínos lett volna feszengeni Ducsai Gyuri igazgató barátom előtt, azt se akartam, hogy a két nyomda közül végül hoppon maradjunk ezért kitálaltam. Elmondtam Gyurinak, amit már egyébként is tudott és régi jó kapcsolatunkra való tekintettel a megértését kértem. Kértem, ha rosszul sülne az átállás a színesre, elfogadjon vissza minket a Borsodi Nyomdába. Igazi úriember volt.

Közben Géza haza zsákolta a Vörös Hadsereg leszerelt nyomdagépeit. Szétszerelés előtt mindent lefotózott, lerajzolt, beszámozott és már is megkezdték a kirakós játékot a Szentpéteri kapui telephelyen. Amikor csak tehettem ott lábatlankodtam az üzemben. Noha bevallom ehhez se értek viszont látni, hallani akartam a nyomdagép indulását, azt a pillanatot, amikor a hatalmas papírbálák meglódulnak, a lapok összefonódnak. Tanúja akartam lenni, az első szám nyomtatásának. Na meg nehezen akartam elhinni, hogy azokból a ládákból kibányászott fém alkatrészekből egy szuper színes nyomdagép születik újra. Sokat derültünk azon is, hogy jól megnézte e a masinát Berlinben, amikor a Vörös hadsereg újságját nyomták rajta.  Cirill betűkkel. S mi lesz, ha a Délit is csak cirill betűkkel nyomja. Ha hiszik, ha nem a tulajdonosaink némelyike ezt a viccet komolyan vette. Raporton is voltam e miatt, ahol elmagyaráztam, mennyi lehet ennek a hülyeségnek az esélye.

Emlékszem az átállás pillanataira. Arra a kora esti lapzártára, amelyen mindannyian ott voltunk az Írisz nyomdában. Már az is történelmi jelentőségű volt, hogy az oldalakat nem vittük a nyomdába, hanem átlőttük – az interneten. Valahol van néhány lapszámom az elsők közül. Most nem találom, de biztos van valahol belőle.

Azt is el kell árulnom, hogy jó néhányszor megesett, hogy üzemzavar miatt félbeszakadt a nyomtatás.  Volt olyan is, hogy három napig nem tudtunk megjeleni. A Népszabadság első embere a haját tépte, cseri Géza meg kétszáz kilométeres tempóban alig két nap alatt megjárta Németországot, s félúton elibe hozták a hiányzó tengelyt. Végigtelefonálta az utat, hazaérve alig bírt kiszállni a kocsijából mégis rögtön szerelésbe kezdett.

Jómagam az első napi félbeszakadt nyomtatású példányszámból kihordtam néhányat a tulajdonosoknak. Még két napig ugyanezeket vittem. Tévedésből. Az előfizetők meg – sajtótörténeti kuriózum – harmadnapra egyszerre kapták meg az elmaradt újságokat.

Még se dőlt össze a világ. Folyt köv.