Mi is az a matiné? Igen, egy délelőtti műsoros rendezvény, már ami ennek a szónak a pontos jelentését illeti – ez nálunk mozi előadást jelent. Ha vasárnap délelőtt csepereg az eső vagy hull a hó, mi mozizunk a haverokkal. Még a jó idő sem kavarhat be. A hét utolsó napjának első fele a matinéé.
A választék nem túl széles: a Béke vagy a Kossuth mozi. Tízévesen kinőttük a diázást, leszokunk az otthoni falra vetítésekről. A Jancsi és Juliska, A császár új ruhája meg A kiskakas gyémánt félkrajcárja már nehezen hoz minket lázba. Az újságban rendre közlik a műsort, de senki nem vállal felelősséget, hogy azt is vetítik, amit ígérnek. Így aztán nem is érdemes rákészülni. A lényeg, legyen egy barnás kétforintosunk, egy bélás, olyan, amin az arab kettes betölti az érme teljes oldalát. Nincs számozott helyre szóló jegy. Mindenki oda ül, ahová tud. S ebben ez a legizgalmasabb. A befutás, a tolakodás és a folyamatos helyezkedés. A Kossuth romantikusabb, tágasabb, mint a Béke. Ha átmegyünk a hosszú, árnyékos folyosón, ledekkolunk a karéjba forduló, impozáns lépcsősoron. Mígnem egyszer csak újítanak, és már a felső lépcsőkön is tolonghatunk. Megcsinálják a hátsó kijáratot, és így nem találkozhatunk az előttünk kiáramlókkal.
Kár, mert ilyenkor szokás faggatózni arról, hogy tetszett-e a film. Később tudom meg, hogy nem akármivel etetnek minket. Schéffer úrnak, a mozi üzemvezetőjének meg van kötve a keze. A MOKÉP felső berkeiben döntik el, hogy melyek azok a celluloidszalagok, amire mi, tizenévesek megérettünk. A drága premierek nem nekünk valók. Ám ezt a listát a városi tanács illetékes osztályán is láttamoztatni kell. Ezért aztán a szovjet filmek nemcsak ideológiai győzelmet aratnak, de olcsóságban is verik a nyugati kínálatot. Amikor a Moszfilm izomembere előrehajlított lábbal körbepásztázza a nézőteret, mi már diszkréten fütyülünk. Örömünkben. Ez az ujjongás az amerikai filmes oroszlánnak is kijár. Ember legyen a talpán, aki a sötétben kiszúrja, melyikünk zajong és miért. A matiné fapados, mindkét helyen tízkor kezdődik, de ha nagy az érdeklődés, fél tizenkettőkor megismétlik. Emlékeimben bányászom a feledhetetlen filmek között. A Liliomfi, a Budapesti tavasz, a Kétszer kettő néha öt minden évben megvan. Ezek az ászok.
Ha a motoros futár késik a vállára akasztott tekercsekkel, akkor a gépészek ezeket fűzik be. Majd valami véletlen miatt kezdik emberszámba venni a matinézókat. Kevesebb a fiatal, gyérül a nézőtér, az idősebbeket is be kell csábítani. A sose töltök, csak tüzelek típusú partizánfilmek után jön a Cartouche meg a francia vígjátékok sora. Szívfájdító, hogy mi meg éppen akkor kezdünk kiöregedni a vasárnap délelőtti mozizásból. Egyre jobban esik a kényelmesebb otthoni tévézés. Első nyári munkahelyem, a belker szállítási vállalat öltözőjét a magazinokból gondosan kivágott fotókkal dekorálják a munkatársak. Ledér vagy inkább pucér nők színes képei borítják mindenütt a hegesztőgáztól elszürkült falakat. A fő helyen a Cartouchból jól ismert Claudia Cardinale is ott mutogatja a matinékból megismert, utánozhatatlan bájait. Erről álmodni még szinte kötelező. Majd eltelik egypár évtized, és Miskolcon teljes életnagyságban itt van előttünk a hajdani szexszimbólum.
A dögös sztár élőben. Ilyenkor nincs más, mint magam is tükörbe nézzek. És azt látom, hogy mennyire egymáshoz illünk. Korban…