Apósom ügyesen táncol, kitűnően tangózik. A Mezőcsáti iparos bálok örök bútora. Aranyéremmel kitüntetett bádogosmester, aki hét közben mázsás vasakat, súlyos csatornákat emel, légtornászként járkál a házak tetején ám a bálban mackós termetét meghazudtolva maga a táncparkett argentin ördöge. Kedvére játszik a zenekar, az Uni vagy a Vídia a soros meghívott. Mikor melyik a kedvenc.
A bálban is él mesterek közötti hierarchia. A tágas Lapos étterem két repedezett zománcú cserépkályhája között egymással szemben vannak a fontos emberek asztalai. Az egyik a bádogosé a másik Szabó Barnáé a környék legismertebb autószerelőjéé. Jár ez a kiváltság a Wernek családnak is , a legnagyobb sírköveseknek. Hajdú Pista, szobafestő mester a csaknem hétszáz tagot számláló ipartestület elnöke minden rendezvény előtt sakkozik az asztalokkal. Nem mindegy, hogy ki kivel szomszédos helyet kap. Fix helye van a tanácsi vezetőknek, a pártapparátus képviselőinek is, de ők sose keresik a társaságukat. Mi dolguk is lenne a maszekok között.
A járási elnök népszerű a tagság körében. Tudják róla, hogy egyszerű festő mázolóként kezdte a miskolci kisipari szövetkezetben. Ott ahol az első nap gólyatánccal kezdődik. Az oktató a laposelemmel összegumizott Sokkol, rádióján keres valami ritmikus dallamot. Felerősíti a zenét a fiúknak, akik meg a négyméteres létrával a lábuk között libasorban, tánclépésben kimerülésig köröznek a szobában. Pista nem mondja, de előtte három napig ezt csinálta. Készült a mutatványra. Gyúrt a szakmára. Így aztán ha kellett címfestő vagy Burg Frigyesnek, Frici bácsinak segít a szentpéteri kapuban az autófényezésben.
A Mezőcsáti iparos irodában mindig nagy a sürgésforgás. A szolgáltatók vannak túlsúlyban. Sok az önálló kőműves, lakatos, fodrász, kozmetikus ács és tetőfedő. Sőt még egy esernyőjavító is van köztük. Nem is sejtve, hogy neki nincs jövője. Mert egyszer csak bejönnek a háromszáz forintos kínai esernyők. Az iparosok többsége nem valami számszaki szaki. Rühellik az ügyvitelt, Istvánnék másfélszáz iparos helyett könyvelnek, számláznak, és ha kell, képviselik őket minden fórumon. A céhegyletek legszebb hagyományait őrzik, ápolják a régióban Emődtől Tiszaújvárosig. Közben az elnök se rajong az íróasztaláért. Ha szépen kérik szívesen létrára áll, hogy színeket keverjen, fessen mázoljon. Állítja, nincs is kellemesebb, mint az ujjonan mázolt festékes falak üdítő illata. Szereti a mennyezet alatt futó díszítő vonalakat húzni. Szabadkézzel, henger nélkül akár pettyes gombákat is szór a frissen meszelt konyha falra. Úgy ahogyan vidéken szokás.
Utoljára a temetőben találkozunk. Mint minden vasárnap délelőtt virágot visz ki. Meséli, hogy kevés a mester a környéken. A vállalkozókkal Tiszát rekeszthetnének, de szolgáltató iparosoknak híján vannak. Nincsenek ipari szakiskolák, a mai mesterek nem szívesen kínlódnak a tanoncokkal. Hiányzik az utánpótlás. Masszírozóból és műkörmösből meg a kelleténél is több van. A varráshoz, a szabósághoz és a tévészereléshez sincs kedvük a fiataloknak.
Számba veszük a múltat. Apósom egy félévszázad alatt csaknem húsz segédet teremtett a régióban. Neki köszönhető, hogy egymást érik a bádogos dinasztiák, a Barna család minden tagja így jutott kenyeret adó szakmához. Így aztán arrafelé ritka a lyukas csurgó csatorna. Mégis leginkább úgy emlékeznek rá, hogy fehéres szürke cipőjében ruganyosan tangót lejt a feleségével az étteremben. Nézz csak Irénke nénit és Zoli bácsit – mondják a járdán – s erre a pillanatra várva az összes ott ácsingózó gyerek a rácsra kapaszkodva les be a lapos ablakán
.Ennyi a közös emlékünk, hol is máshol, mint itt sírhalmok mellett.