Szóval bevezetőül, számolgattam, tavaly novemberében tettem le a lantot. Nem valami fényes körülmények között. A tulajdonosváltás következtében vagy következményeként úgy hajították ki a nevemet az impresszumból, hogy előtte senki semmit nem szólt. A kedves kollégák tőlem kérdezgették mi történt. Hiú fazonként meg merészeltem kérdezni, hogy ha már így esett meg miért nem szóltak előre. Hadd készüljek fel lelkileg a kirúgásomra. Elvégre ötven évi körmölés után még a hozzám hasonlóak is ennyit csak megérdemelnének. Jó ideig magam is vezettem kiadót, napilapot, de ilyen otrombán, ilyen megalázóan – emlékeim szerint – soha senkivel nem bántam. Ez is csak arról jutott eszembe, hogy ismét összegyűlt volna egy várostörténeti dokumentum könyvem – ha nem csavarják ki a kezemből a pennát. Ezt mindazoknak a kedves Olvasóimnak is jelzem akik István napon felhívtak, felköszöntöttek és kimondták – hiányzanak a visszaemlékezéseim. Hát még nekem. Ami meg az ügyet illeti – a posta előtt az adott időben meg lehetett állni. Mi sem bizonyítja ezt a tényt jobban, hogy most július 18-án bekerítették. Ez egy beismerő vallomás. A többi már csak a hab tortán, lehet jogászkodni. Semmilyen fegyver nem volt – a fegyver az nem más mint az élet kioltására alkalmas eszköz. Ami meg a zsebemben volt azt onnan tépték ki hős rendészek. Lehet a médián keresztül prejudikálni egy ügyet, lehet hamis tanúkat felbérelni amikor létezik egy videó amit el akartak tussolni. Nem én! S akkor innentől nosztalgiázzunk….
Különösen nagyra nőtt gombák lepik el Miskolcot a hatvanas évek elején.
Ránézésre is szelídek, kirínak a környezetükből, de annyira megszokjuk, hogy ma már hiányzanak. Terméskő lábazatú, körbe csupa üveg ablakkal, s a szebbek kalapjai is csak laposak, fekete kátránypapírral fedettek. Mindegyiken egyetlen kicsike nyílás ezen át kereskednek. Most dilemmázok, kinek higgyek, Márkus Gyuri barátomnak, aki esküszik, hogy a Miskolci Vendéglátó ipari Vállalat spóráztatta vagy Siespler Norbertnek, aki a nyakát teszi rá – valamennyi a miskolci élelmiszer kiskereskedelmi céghez tartozott. Sőt azt is tudja, hogy míg a raktárak egyes a büfék hetes sorszámú egységek. Már-már azt kell hinnem, hogy mindkettőjük jól emlékszik. Akik tehették egymásra nyitottak. Egyébként is gombák, gomba módra szaporodnak.
Korán, hajnalok hajnalán kelünk. Öt órakor már úgy sorakoztatjuk fel az egy forint ötven filléres, féldecis kommersz pálinkás üvegecskéket, mint csata előtt az ólomkatonákat. Felszeleteljük a negyven filléres zsömlyéket, néhányat megtömünk a kilónként 28 forintos parizerrel. Nem sokat, ez az olcsó felvágott annyira vizes, hogy hamar eláztatja a bucit. A kenyér kilója 3 forint hatvan fillér, akár szeleteljük akár nem, se több se kevesebb. Nagyon nem lehet mókuskázni – annyi a beépített népi ellenőr és még több az örök elégedetlen, aki hetente levelezik a pártbizottsággal. Kézzel körmölt levélben panaszkodnak a gyár körüli gombákban kapható áruval, kiszolgálással. A sláger a kettő forint nyolcvan filléres lecsókolbász, leánykori nevén Fradi kolbász. Már csak találgatom – miért is becézhették így ezt a túlfűszerezett húsféleséget. Talán azért mert mire megkaptuk már is zöldellt. Erre mondjuk túlérett. Dargai Gabriella és Siespler Norbert az utolsó miskolci gomba üzemeltetői így emlékeznek, s bevallják – ez a múlt és már itt a vég. A DIGÉP melletti gomba utolsó mohikánként, magányosan terpeszkedik a földes parkoló sarkában. Ha majd el is bontják, a régészek könnyen kiderítik merre is volt. A környéken, a homokon át is virítanak, pettyeznek a pálinkás üvegek kupakjai. Hiába a szemetes kosár – a szomjasabbak, mint a csikket szórják szanaszét. Az idősebbek szerint ezek a kis talponálló büfék egy kaptafára készültek. Később, ahogyan a Köjál és az egyéb hatóság gondolta, kis raktárakkal bővítették a hátsó traktust. Majd mi sem természetesebb, hogy a vas és acél országában valamennyit körberácsozzák. Nem ok nélkül.
Jött egy időszak a glasznoszty, a Gorbacsov korszak, amikor csaknem beáldozzák a gombákat. Rendőrök és önkéntesek kuksolják, hogy kilenc óra előtt ne nyithassanak ki. Majd enyhül a szigor, mert enni, falatozni csak kell. Amikor szalámis zsömlyébe öltöztetik a féldeciseket. A szigorú rendőrfőkapitány maga is portyázik reggelente, de hiába. A dolgozó ember leleményessége nem ismer határokat. Délutánonként, műszakváltás után tankolnak a gombáknál, majd az üvegeket az állomás csomagmegőrzőjében raktározzák. A rendészek is tehetetlenek, no meg ők se absztinensek. Legfeljebb kettőből egyet megvámolnak. A gombák újra sarjadnak, az élet megy tovább. Mígnem bealkonyul a gyáraknak, nem jönnek a zsúfolt a munkásvonatok, nem csüngnek már az egyes villamosokon, elapadnak a vásárlók és egyre több gombát bedeszkáznak vagy ledózerolnak.
Az utolsó vagy az utolsó előtti még tartja magát. Bérlik, a tulajdonos nem tervez hosszútávra. A bérlő se akar többet bukni, mint muszáj, egy fillért se költ rá. A linóleum csere viszont megkerülhetetlen – az ÁNTSZ bármikor lecsaphatna. S amikor padlót köveznek, százszámra bukkannak elő a lyukas két és a kerek ötfilléresek. A letűnt kor emlékei. Tanúsítván, ez a gomba nagy idők tanúja. Mindenki tudja – a multik, a bevásárlóközpontok árnyékában a gombák napjai meg vannak számlálva. Az utolsót, mint egy relikviát megvédhetnénk. Egy táblát is megérdemelnének, megszolgálták a magukét.
