Ott hagytam abban, hogy a tiszteletére egy díszvacsorát rendeztek a palotaszálló nagytermében. Ment a smuzolás, ki ki mellé üljön. Sőt kezdett nevetségessé válni amikor Ottó bácsi mellé egyenként odaállt mindenki fotózkodni. A szelfi még nem volt divatban. Majd este lapzárt előtt jött az ukáz a kisebbségi tulajdonostól, hogy legyen a lapban egy olyan kép amelyen egy asztalnál feszítenek. Aztán jött még egy, másik telefon, hogy ő se maradjon le a lapban. Bohus tanár úr – János a szerkesztő csodákat művelt ha rákényszerült. Most muszáj volt. Egyébként is mestere volt a szerkesztői ollónak – megjegyzem nem számítógéppel ment a tördelés – és képes volt addig faragni egy képet míg az a szemétkosárba került. Most viszont remekelt, olyanokat ültetett egy asztalhoz akik egyébként az életben , a valóságban nem úgy vacsoráztak. A fenti kép hamisítvány. Sebaj. Az ukáz az ukáz. Nem véletlenül írtam nemrégiben, kollégáim okulására, ne higgyük, hogy a politikát, történelmet mi formáljuk. Krónikások vagyunk. Zsoldosok. Hiszen mondhattunk volna nemet is. No, de minek.
