Kicsit elbambultam. Tegnap volt Ágoston nap. Óhatatlanul eszembe jutott Paulovics Guszti barátom, kollégám akivel eltöltöttem néhány évtizedet a szakmában. Röviden barátkozásunk kezdetén Guszti az Észak-Magyarország szerkesztője volt majd nem sokkal később a Rádió igazgatója lett. Csábított magához, nem is egyszer. Mindannyiszor csak azt mondtam nem szívesen lennék a beosztottja.
Jól ismertük egymást, nem akartam elvágni a jó kapcsolatunkat. Megértette. Nyugdíjazása után egy vakmerő kalandba vágott, megalapította az Új Észak- Magyarországot , hiába próbáltam lebeszélni róla. Világmegváltó tervekkel kábított majd a csődközeli helyzetben elsőként hagyta el a süllyedő hajót, hogy a Déli Hírlapnál én legyek a főnöke. Ez a felállás már jobban passzolt nekem. Nála lelkiismeretesebb, szorgalmasabb kollégám nem sok volt. Szóval igyekezet, mondhatom halála előtti hetekben még dolgozott. Majd bejött elbúcsúzni. Tragikus volt ez az esemény.
Valamennyi kitüntetése közül az Aranytollra volt a legbüszkébb amelyet a MUOSZ egy egy sikeres életmű után ad évente 10 kollégának meglehetősen szigorú kritériumok alapján. S most a neve napján egy régi történet jut eszembe. Amikor hetven esztendős lett annyit kért, hogy intézzem el – Őt a polgármester köszöntse. Nem volt nagy kívánság.
Ezt még Dévényi Tibi bácsi is megtette volna. A sztori azonban komikusra sikerült. Magam gondoskodtam a tortáról és az ajándékról is a polgármester meg csak úgy adta magát. Megjelent és köszöntötte Gusztit, aki meghatottságtól nehezen találta a szavakat. Kattogott a fényképezőgép, megörökítettük a nagy eseményt. A lapban is.
Guszti csak annyit mondott, na hát erre nem gondoltam volna. Tamás, hogy Te mennyire figyelmes vagy majd. Majd potyogtak a könnyei. Akkor nehezen tudtam visszatartani a jókedvemet, most viszont már könnyen megy. Mert Guszti csak egy volt.
Kedves Guszti, a névnapodon se felejtünk el.
