Nem hasítottam a hullámokat – Tamás elcserélte volna az állami kitüntetését – hogyan játsszuk ki a vízi rendőrőket

Van két örök nagy szerelmem. Két B betűs, a Bükk és a Balaton.

Két egymással annyira ellentétes pólus, földrajzilag. Viszont hangulatában az ország két legharmonikusabb területe. Mindkét régió kitűnően alkalmas a teljes regenerációra, energiafeltöltésre a teljes kikapcsolódásra. Mindkét helyen volt már bázisom. Fiatalságomat, nagy kalandjaimat a magyar tenger partján éltem meg, ott dolgoztam életemben először látástól mikulásig ugyanakkor Bükkszentkereszt is a szívem csücske. Az a hely ahol drága szüleimmel, rokonaimmal egy pokrócon a rohanó bárányfelhőket lesve gyakran pihentünk a Lófőtisztáson. Még abban az időben is, amikor tőlünk alig három kilométerre ütemesen durrogtatták a DIGÉP legújabb ágyúit, aknavetőit.

Aztán volt egy kellemes időszak, amikor minden nyaramat a magyar tenger mellett múlathattam. A képen látható ladikom a saját öblünkben ringatózott, kifutási engedélyre várva. A part mellett bedurranthattam a motorját, ám nagyon messze nem merészkedhettem ki.  Valaki nagyon okos kitalálta, hogy a motoros kishajók nem szennyezhetik a vizet. Persze a nagy vitorlások, meg a vízi mentősöknek álcázott hölgyek urak, sugárhajtású kishajókkal szelték a habokat. A fenti képen Ungvári Tamással éppen azon elmélkedtünk, hogy némi liberalizációval miként lehetne a Balatoni turizmust fellendíteni. Ő ugyanis hozzám hasonlóan úgy gondolta, legálisan, szabályszerűen, kellő környezetvédelmi felelősségtudattal motorozhatóvá kellene tenni a tavat. Amikor a miniszterelnök fel akarta terjeszteni valamilyen állami kitüntetésre lemondott volna róla. Cserébe egy motoros csónakvezetői engedélyt kért volna a tóra. Szabályosan. Nem úgy, mint ahogyan mások játszották ki a rendeletet. Vitorlásnak álcázva, úgynevezett kilavírozó motorral berregtek. Vagy a még dörzsöltebbek jelentkeztek mentősnek, polgárőrnek vagy valamilyen hivatalos embernek, akiknek dukált az engedély. Őket a vízi rendőrök nem vegzálták. Volt még egy kiskapu, hogy a Balaton átúszásnál segédkezők is kaptak ideiglenes engedélyt, amivel egy egy szezonban elvoltak valahogyan. Nem akarom sajnáltatni magamat – nem is sikerülne – a lényeg, hogy a képeken látható kishajómon túl kellett adnom. Ha négyen indultunk el túl nagy volt a merülése majd három-négy kilométer után szinte menetrendszerűen megadta magát a motor. Pedig be jó volt ezzel csoroszkálni.

Különben az ausztriai Veldeni tó valamivel kisebb, ám ott mégis minden hercehurca nélkül lehet motorcsónakozni.

Próbáltam elektromos motorral is, de nem vitte. Volt aki azzal biztatott, hogy az öt lóerőnél kisebb teljesítményű motorral lehet cirkálni. Csak a vízi rendőrök nem tudtak erről. Na, meg ilyen erővel nem lehet a hullámokat hasítani….

Ez is az enyém volt. Ezzel esett meg, hogy indulás előtt felkapcsoltam az utánfutót a kocsihoz. Majd a nagy szórakozás reményében beszálltam a ladikba, érezni milyen lesz majd a vízen kormányozni. A drága unokám meg ezt a pillanatot használta ki az autóban, elfordította a gyújtáskulcsit, hogy a sebességben maradt kocsival olyat rántson rajtunk, hogy kiesünk a luxusból….