Rákaptam az ököruszályra – érdemes volt megkaparni a címkét – mind nyerő volt , hirdettek mint a kis angyal – amikor belekóstoltunk a kapitalizmusba

Amikor a kilencvenes évek elején még oknyomozó újságírót játszottam gyakran ütköztem olyan témában ami összeütközésre késztetett. Nem véletlenül van fenn ez a fotó – szóval az egyik nyugati áruházláncban felfedeztem az ököruszály levesport. Nagyon megízlett. Felvásároltam a készletet. Majd tanulmányozni kezdtem az összetételét meg a zacskón lévő paramétereket. Gyorsan rájöttem ez a termék már bejárta Európa jobbik felét, de nem kapkodták el.  Olyan cirka négy évvel volt a lejárati , a fogyaszthatósági idején túl. Nekem már úgy tűnt mintha bor lenne, minél régibb annál finomabb.

Mint éles szemű úttörő a Mókus őrsből ráharaptam a felfedezésemre. Felvettem a kapcsolatot a svájci gyártóval, persze ezzel egy időben meg is írtam a disznóságot.  Bár szerintem minden kereskedő tudhatta, hogy a parfümök, a kozmetikai krémek  és minden egyéb lejárati idővel bíró termékek egyenes utat járnak a központi cégtől a magyarországi üzletekig. Takarékos emberek – Svájcban nem kilóra , szeletre veszik a kenyeret -nincs is mit kukázni utánuk. Bezzeg mi tehetős magyarok hozzászoktunk a három hatvanas kenyérhez, nem győzzük a szárazat prézlinek darálni.

Nos, a cég hazai képviselője hamarosan megjelent a szerkesztőségben és hosszasan kibeszéltük az ezzel kapcsolatos gyakorlatot. Eszébe se jutott mentegetőzni, szó sincs véletlenül, félreértésről – elmondta odaát az Alpok mögött kényesebb gyomrúak élnek.  S lám mi örülhetünk, hogy csak jut nekünk ezekből a márkás áruból. Különben is ezek a határidők olyan nagy rátartással vannak megállapítva, hogy akár harminc évig is fogyaszthatók. Nehezen hittem el, de idejében előjött az adu ásszal. Egy éves hirdetési szerződést ajánlott. Előre fizetéssel. Balga lettem volna kitérni az ajánlat elől. Különösen amikor egy szatyor friss ököruszály levesporral is meglepett.

Egy esztendő elteltével karácsony előtt szomorúan telefonálta meg, hogy hazarendelték Svájcba. Karácsony előtt búcsúzóul még egy nagyobb ajándékcsomaggal jelent meg a szerkesztőségben.  Mindenki kapott belőle valami apróságot. Persze előtte az összes címkét – a magyart lekapartuk, nagyon akartuk tudni mi volt az eredetin.  A lényeg, hogy nem tudtak kimérgezni minket. Vagy már nem is akartak.