Belvárosi séta – miskolci dufartok – egy kis nosztalgia – mintha nem mindenki érezné magának ezt a várost

Mivel ebben a zónában , a miskolci centrumban nőttem fel  így minden házhoz, kapualjhoz valamilyen emlék fűz.

Akár magam szórakoztatására is most rögzítem, meg lehet, hogy néhányan magukra ismernek. A cím kép a nevezetes bazártömbre néz. Erre még úgy ahogy alakulnak az épületek, de az a borzalmas rendetlenség, elhanyagoltság, s káosz ami van nekünk itt élőknek már fel se tűnik. Ám ha egy idegen, egy városunkba beruházni készülő üzletember ide téved és megtudja, szembesül, ez a város szíve akkor tessék mondani mit gondolhat rólunk. Szerintem a következő repülőjárattal már is tovább száll. Előtte viszont kattint néhány képet, hogy otthon megmutassa hová tévedt. Ez szerintem az utóbbi harminc éve egymást követő városvezetés  kollektív műve. Van egy olyan rossz érzésem mintha egyikőjük se érezte, érezné  magáénak Miskolcot, ami valamikor az ország jogosan második települése volt. Bontásban, szanálásban, betonozásban szárnyaltunk, de koncepció és előrelátás hiányában ide jutottunk.

Ez a volt Napsugár cukrásza udvara. Korábban egyszerűen Pivának hívtuk, mivel az alapítója , névadója Olaszországból telepedett le nálunk. Lapos Gyuri volt a cukrászüzem főnöke, aki nagy derék emberként egyszerre két tál krémessel jött ki az épület elé. Felmutatta, hogy lássam, s már futottam is át a túloldalra. Szemben laktunk az első emeleten. A krémes – egy forint 30 fillér volt – mi tíz forintért kaptunk tízet. A világ legjobb krémesét. Ugyanebben az udvarban székelt a Miskolci Festőipari KTSZ. A festékes mázos ruhájú mesterek ki be jártak itt. Az elnök elvtársnak volt egy nagy fekete Volgája és sofőrje Fenyvesi Laci bácsi. Szokása volt, hogy a rendőrségi tárcsáját a szélvédő előtt tartotta. Hadd lássák.

Aki nem tudná, ez a Széchenyi utca 59. számú épület adott helyett az első miskolci villanyszerelő üzemnek. Vagy műhelynek. A pincében még magam is láttam a Wertheimer bácsi gépeit. Ő maga a lengyelországi haláltábort nem élte túl, gyermekei közül egyedül Magda néni költözött vissza. Férje Dévai Dezső órás mester volt, halála után az özvegye vitte tovább a műhelyt a Sötét kapu mellett. Manyika a keresztanyám volt és ezt a házat rám hagyta mivel mindvégig gondoskodtam róla. A pesti öccse Lajos megtámadta a végrendeletet majd butikoknak értékesítette az egész házat. Manyika szegény aki túlélte a haláltáborokat különös módon hunyt el. Imádta a gyerekeket és úgy kilencven valahány éves korában leállt focizni velük. Próbálta a lasztit visszarúgni, de megszédült, elesett és combnyaktörést szenvedett. Sajnos ez az öregkori szerencsétlenség egy hét alatt elvitte. Ha látná mi lett a házából nagyon meglepődne. Mivel jómagam gyakran megfordultam nála, s ha betegeskedett ott is aludtam emlékszem, hogy ez belsőleg még csaknem a középkori udvarházakra hajazott.

Tuti, hogy aki ezeket a táblaerdőket ülteti városszerte annak szoros kapcsolata lehet a gyártókkal. Ez a Széchenyi úti köz úgy ötven esztendeje hangulatos, rendezett mellékutca volt. Itt jobbra az emelete dolgozott a Ráthonyi fogorvos úr, még a kutyájára is emlékszem.

Rettenetes az elhanyagoltság ezen a környéken. Fejből felsorolom kik laktak itt, balra elsőnek Rajkó Kálmánék, feljebb Erdős Hugóék, lányuk Ágika szépen hegedült. Naponta többször jött ment a hangszertokkal. Mögöttük Bobákék laktak, volt egy hamis korcs kutyájuk, amely időnként sokunkat megkergetett. A hetvenes években felértékelődött a nagy udvaruk mindenki ott akart garázs építeni. Sokuknak sikerült is. Jobbra a szuterénben Szacsuri bácsi a villanyszerelő a lányával, az elsőn Aszódi Imre a nőgyógyász, aki engemet is világra segített. Lakott még ott egy tüdő és egy bőrgyógyász főorvos is. Az utóbbit Balogh úrnak hívták és nagyon szép volt a lányuk. A bérház melletti családi házban a Galambosi család lakott mígnem kihaltak az öregek és a gyermekeik elköltöztek. Mivel ebben a lakásban mindennapos vendég voltam számomra megdöbbentő az átalakítás. Higgyék el abban az átkosban ez a kapualj barátságos és tiszta volt.

Mondhatnám a nyolcvanas évek elején amikor kialakultak a kapualji butikok vitrinek lepték el a dufartokat. Fényt, világosságot rendet hoztak az arra járóknak. Ám jött egy baloldali városvezetés ami esztelen pusztításba kezdett városrendezés címén. Imre a következmény. Sose heverjük ki a pusztítást.

Itt balra emlékszem kiégett a Kiss divat üzlet. Tessék gyönyörködni ebben a látványban, most nem vagyok biztos, talán ez volt a Zsupán köz. A végén ki lehetett jutni a Régi posta utcára. Olyan sikátorokon keresztül ami esténként már nem volt biztonságos.

Nem tudom kié ez a ház, de normális körülmények között rá lehetne venni a tulajdonost, hogy egy adott határidőn belül csináljon rendet a portáján. Mondjuk a bajor nagy autógyártó cég menedzserei esetleg erre felé is sétáltak – felmerülhetett bennük a kérdés, Jó Isten mit is akarnak ezek itt….

A lényeg, hogy sok tiltó tábla és vaskorlát legyen. Mert szóból ért a magyar.

Igen ez a Széchenyi út 33. A vesszőparipám. A nyolcvanas évek elején itt jobbra a régi szálloda recepció helyén nyitottunk egy kis üzletet. Önerőből. Sok adót fizettünk a kincstárnak, a városnak és munkát adtunk az alkalmazottaknak. Rendbe hozattuk a kapualjat és a vitrinek éjjel nappal megvilágították a dufartot. A szoci városvezetés városrendezés címén kártérítés nélkül számolta fel a boltot. Most hajléktalanok szundítanak a pisiszagú lépcsőházban és a kirakatok helyén graffitik. Ez a fejlődés egyenes útja. Korábban meg az udvari garázsokat szanálták, hogy ezzel egy évszázadra pusztasággá tegyék a ház belső udvarát.