Vonzom a problémát, a váratlan konfliktusokat. Például sosem találom el, hogy a szupermarketben melyik pénztár elé érdemes állni. A Lidliben és az Aldiban mindig pórul járok. Amikor már egy negyedórája sorakozom megszólal a bemondó, a hármas kassza bezár, a hatos most nyit. Persze ilyenkor már becsekkoltam a futószalagra. A mögöttem állók pedig röhögve állnak át a másik pénztárhoz.
Régebben előre fogadhattam volna, hogy akkor fogy ki a pénztárszalag, amikor sorra jutok. Vagy előttem mindig akad egy olyan kekec fazon, mint jómagam, aki hosszú percekig keresi, a bankkártyáját vagy a Szupershopot majd fizetés közben nyálazza át a számlát. Mindent leleltároz.
Ma végre már egy új helyzettel kerültem szembe. Mivel a család ágynak dőlt keresni kezdtem a humán vírus irtó tormát a Centrumos Sparban. Állítólag ennél hatásosabb szer nincs is erre az egyre jobban terjedő nyavalyára.
Találtam is néhány fóliázott kódolatlan répaszerűséget. Próbáltam lemérni, de se a gyümölcs, se a zöldség között nem találtam a kódját. Még is bátram-elindultam a pénztárhoz ahol rögtön kiderült, pont ennek nincsen ára. Tudják, ilyenkor kezdődik a szokásos telefonálgatás, kiabálás a szomszéd kasszába végül egy zöldséges elvitte leméretni. Örömmel jött vissza, hogy igazam van, ő se találja, de ha akarjuk, küld abba a pénztárba egy kódot. Küldött, de csak nem akart megjönni. A mögöttem állók bizonyára emlegették már a felmenőimet. Én viszont egyre elszántabb lettem, kimondtam már pedig torma nélkül nem megyek haza. Négy helyen is voltam, de mindenütt üvegeset akartak rám sózni.
Majd kompromisszumot ajánlottam a pénztárosnak – beszéljünk, mint nő a férfival – tudom, hogy ezekkel a friss tormákkal sok a baj, de én látatlanban adok érte ötszáz forintot. Aztán azt üt be, amit kedve tartja. Megszánt, mindössze 425 forintért, blokkal enyém lett. A torma.
Remélem holnapra már hat is.