SzántóGráf

A nagy potentát bosszúja – egy rossz emlékem a Sárga Csikóból – letarolják , ki tudja mi lesz a helyén – átéltem itt a leprás szindrómát

Az öregség legbiztosabb jele, hogy gyorsan elfelejtjük az aznapi történéseket. Ezzel szemben élesen emlékszünk az évtizedekkel ezelőtti eseményekre. Ha meg mégse, elegendő egy kép, hogy ismét leperegjen előttünk a régmúlt kellemes vagy éppen nem valami szívderítő mozzanata.

Dobó Zoltán, ez a fogadó a szíve csücske volt, sokáig vezette nagy odaadással.

Látom, bontják a Sárga csikót Miskolc határában. Csak az Aldi és az új Toyota szalon marad egymással farkasszemet nézve. A markológép nagyokat harap a volt étterem és panzió betonfalaiba. Porzik a környék, minden egyes robajra átláthatatlan porfelhő lepi be a környéket. Én viszont már kristály tisztán látom, hogy a rendszerváltás előtti esztendőben micsoda csinnadrattával nyitották meg ezt a városszéli fogadót. Emlékezetem szerint olyan 11 óra tájban kezdődött az avatás – így lehetett egyúttal a népes sleppet is megetetni. Tudtam, hogy Dobó Zoltán – akkoriban szomszédok voltunk a lottóházban- lett szálloda igazgatója így szívesen vállaltam a megnyitóról szóló tudósítást. Egyébként is rossz passzban voltam, egy éven át nem jelenhetett meg a nevem az újságban. Ez volt a feltétele, hogy megmaradhassak a Déli hírlapnál. Tehát teljesen mindegy volt, hogy hová megyek, mit írok, a szakma ismeretlen négere voltam. Véletlenül ugyanis megírtam, hogy egy vidéki vb titkár lebukott. Rajtakapták, hogy halottak után vett fel szociális segélyt és a Gyula még a nőnapi virágból is részt kért. Gondolom ezt vitte haza az asszonynak. Én nagyokos annyira cifráztam ezt a cikket, hogy blikkfangos címet adtam neki.  Gyulának, nőnapra virágot. Aznap este nem győztem fogadni a gratulációkat. Bátornak neveztek, noha csak vakmerő voltam, akit egyszerűen csőbe húztak. Nem tudtam, hogy az illető egy nagy megyei potentát rokona. Ezzel viszont egy nem mindennapi, mindenre elszánt ellenséget szereztem magamnak. Mindenhová elért a keze. Hiába próbáltam magam tisztázni, bocsánatot is kértem az illetőtől, ő bizony egy éven át próbált ellehetetleníteni. Ha nem váltják le idejében, ha nem köszönt be a rendszerváltás nekem és a családomnak annyi. Feleségem boltjába naponta kétszer járt a népi ellenőr. Lányom jelentkezési lapjára rákerült, miskolci középiskolába nem vehetik fel. Az éppen esedékes kitüntetésemet is visszavonatta. Olyan korabeli első számú közellenség lettem, amiről már mindenki tudott.

Nos, amikor megjelentem a Sárga csikó átadásán olyan kínos helyzetbe kerültem, hogy ha erre gondolok, ettől máig is hidegrázást kapok. Dobó Zoltán üdvözölt majd innentől, látványosan senki nem akart velem kezet rázni. Országos barátaim is félrenéztek, próbáltak kerülni. Különösen akkor, amikor a nagy potentát látványosan átnézett rajtam. Talán még egy keresetlen megjegyzést is tett rám. Végül úgy döntöttem magam megyek elébe a pofonnak, megkérdeztem tőle miért haragszik, az írásom nem volt szándékos. Feltehetően valaki csőbe húzott, amikor a bíróságon ezt a dossziét a kezembe nyomta, mondván ez nagyon érdekes sztori. Becsületére legyen mondva őszinte volt, a bocsánatkérésemre fenyegetően csak annyit mondott, ezt nem úszom meg olyan könnyen. Igaza volt. Nem lőtt le, mint, ahogy azt a vadásztársainak beígérte, de a hirtelen bekövetkezett nyugdíjaztatásáig megpróbált ellehetetleníteni.

Soha nem éreztem magam annyira rosszul, kellemetlenül, mint ezen a “sárgacsikós” megnyitón. Tessék elképzelni, hogy azok a barátaim, akiket annak hittem minden közeledésemet elutasították. Persze volt, aki csak megsúgta, ne itt az öreg minket figyel. Bárhová léptem a mellettem állók arrébb mentek. Kitört rajtam a leprás szindróma.

Különben a nagy potentát úgy jó 10 év után megbocsájtott. Ki tudja hányadik közös ismerősünk temetésén hozzám jött és a maga módján jelezte – felejtsük el a múltat. Végül volt alkalmunk kibeszélni mindezt, s békésen lezárni.  Azzal mentegetőzött, hogy számosan bujtogatták ellenem, zajgatták ne higgye el, hogy ez csak egy véletlen volt.

Később több családi rendezvényen voltunk ebben a fogadóban. Dobó Zoli jó szokása szerint az asztalunk fölé magasodott, s kérdezgette, rendbe van e minden, ízlik e a főztjük. Jólesett ez a minden vendégnek kijáró figyelmesség. Később még néhányszor teniszezni is kijártam oda. ám mivel nem nagyon látogatták ezt a pályát gyorsan hasznavehetetlen, elhanyagolt lett.

S ahogy dőlnek a sárga csikó falai lám ez is az eszembe ötlött….milyen is a számkivetettség.

Exit mobile version