Az utolsó stáció – a MIVAS helyén nyit a Szathmári áruház – hogyan nyertük meg a tendert – minden apróságot felvásároltunk

Főnökként hajlamos az ember elfelejteni, hogy valamikor maga is beosztott volt. Velem is megesett, hogy a lila köd elhomályosította a látásomat. Egyszer bizony azon akadtam fenn, hogy miért fuvarozzuk a Déli Hírlappal szembe ellenséges Észak-Magyarországos kollégákat. A munkatársak ugyanis természetesnek vették, hogy ha kell még egymás anyagainak átadásával is segítsék egymást. Leszarták, hogy felső vezetői szinten élet halál harcot vívtunk egymással, elszipkáztuk egymás Olvasóit, hirdetőit, kerestük a politikai vezetés kegyeit, közben mószeroltuk egymást. Mígnem egy okos szerkesztő merészen elmagyarázta, számukra ez a fajta szolidaritás a világ legtermészetesebb dolga. Sose tudhatják, mikor szorulnak egymás segítségére. Ráadásul az ilyen közös utazások alkalmával sok olyan információt cserélhetnek, amelyek akár fontosak is lehetnek. Mindannyiinknak. S milyen igaza volt.

Itt parkolni is lehetett

A legjobb és a legolcsóbb kazánok Barnától

Ez is a MIVAS – tól

Így jutott a tudomásomra, hogy a vasudvar, a miskolci Mivas tulajdonosa egyre elégedetlenebb a konkurenciánál megjelenő hirdetésekkel. Gyorsan léptem. Oláh Erzsikével leptük meg a tulajdonosokat Lőcsei Györgyöt és Kiss Barnát. Igazából nagyon sok vállalkozóval tárgyalhattam, de a velük való találkozás nem tartozott a szokványosok közé. Fűt fát ígértünk, magamban előre eldöntöttem, olyan ajánlatot teszünk, hogy kerül, amibe kerül azt a néhány milliót, amit az Északnak fizettek azt elhozzuk. Két kemény, dörzsölt üzletemberrel úgy küzdöttünk, mint a malac a jégen. Ragaszkodtak az előzetes, ingyenes teszthirdetéshez. Ilyenről még sose hallottam, de ha ez az ára a boltnak ám legyen. Már csak a mértékegységben kellett közös nevezőre jutni, hogyan is döntsük el, mennyire vagyunk hatékonyak a piacon. Gyuri bácsi találta ki, hogy minden vásárló a blokk mellé kap egy szelvényt, amit névvel, címmel bedob, az áruházi gyűjtőládába nyerhet valamit. Kicsit, nagyon bódult lettem még a reprezentációs ásványvizemet se ittam meg, de egymás tenyerébe csaptunk. Számomra már az is elégedettséggel töltött el, hogy a következő hetekben már nem az Északban látom azokat a féloldalas zsíros reklámokat.

A szerkesztőségbe visszaérve riadóztattam a kollégákat. Kértem rimánkodtam, írják össze a családjukban hol és mennyi a kiégett izzó és mennyi tartalékot szeretnének. Majd megszerveztem, hogy még a 25 wattosokat is egyenként vegyék, meg és ne felejtsék el a blokkokat leadni. A népi kezdeményezés sikerrel járt. Fogyott a villanykörte, a 10 dekás képszög és a lefolyó dugó, a gyűjtőládákat nem győzték cserélni. Cirka 10 ezer forintért felvásároltuk az össze apróságot.  Sőt a sorsoláson még nyertünk is valamit. A lényeg, hogy végül a miénk lett a heti kétszeri fél oldal. Innentől Gyuri bácsival és Barnával egy jó évtizeden át jóban, rosszban együtt dolgoztunk. Részesei lettünk a sikereiknek és a pillanatnyi kudarcaiknak. Ott voltunk a vidéki telephelyeik és a vágóhíd utcai székházuk-áruházuk avatásán. Sőt még Gyuri bácsi Avasi borpincéjében is ünnepeltünk néhányszor, ha éppen volt mit. Közben azt is megtapasztaltuk milyen az, amikor a nyugati konkurencia beteszi a szőrös talpát, láttuk a Praktiker az obi és a társai miként sorvasztják el a Mivast. Azt ahol a vásárlót név szerint szólítják és telefonálnak, hogy megérkezett, amit keresett.

Közben Kiss Barna egyedül maradt. Gyuri bácsi már nem érhette meg az utolsó stációt. A Zsolcai kapui áruház bezárását eladását. Mára csak a cég egyetlen megmaradt encsi telephelye jelzi, hogy volt egyszer egy nagy vasműszaki vállalkozás a rendszerváltás után a második legnagyobb. Tulajdonosaik az egykori drótgyárat elhagyva gründoltak egy megacéget, ami most három évtized után a végét járja. A Zsolcai kapuban a Szatmári áruház várja majd a vásárlókat.