Életünket vagy vérünket. Vagy egyszerre mindkettőt.
A közelmúltban sok leleplező riportot olvastunk, hogy a fővárosi hajléktalanokat buszokkal viszik Bécsbe véradásra. Legálisan, törvényesen.
Mindig is tudtuk, hogy a gyógyászatban, a gyógyszergyártásban nagy mennyiségű vérplazmára van szükség. Így aztán utolértük az osztrákokat, ma már néhány ezer forintos baksisért, amit a szerencsétlen honfitársaink kapnak, ma már nem kell utaznunk. Minden városban egymást érik a vérkereskedők. Noha köztudott, hogy ez a fajta véradás – főleg ha ilyen üzleti méretekben történik – a nincsteleneknek, hosszú távon súlyos egészségkárosodást okozhat.
A helyzetet súlyosbítja, hogy a hazai vérellátó szolgálat nem képes velük konkurálni. Kiveszőben az önkéntes véradó, aki egy üvegsörért erre áldozza a munkanapját. Nehézkes a kitelepülős véradó napok szervezése miközben már a liftekben is hirdetik, milyen jól megélhetünk ebből. Ha felkeressük a legközelebbi vérszívó állomást.
Aki erre kényszerülnek egyszer, kétszer, pár ezer forintért azt hiszik, csak a vérüket bocsátják áruba. Tévednek. Itt a hirdetett tempóban az életük piacra kerül……
