Sosem voltam okosabb az átlagnál. Nekem is meg kellett magyarázni miként működik az a bizonyos pénzmosás. Na meg arra is kíváncsi voltam, miért olyan nagy baj, hogy drága édesanyám rendre az ingzsebemben felejtette az oda rejtett ötvenesemet. Nagy kár nem ért, a keverőtárcsás mosógép csak finoman lúgozta ki a bankjegyet. Utána még semmi gond elsüthettem. A nejem már óvatosabb mindenemet kizsebeli, mielőtt a szennyesbe teszi. Egyébként ma már a pénzmosásban is otthon vagyok. Elméletileg. Ugyanis egyre kevesebb a kifehérítésre váró bankóm. Pontosabban üres a szennyesem.
Viszont kezembe került a bácsikám 1967 májusában kelt igazolása, amelyet az OTP miskolci fiókjában fogalmaztak meg. Dokumentálták, hogy Imre, Tibor és László bácsi több mint hetvenezer forintot nyert a lottón. Hármójuk nyereménye bőven elegendő lett volna egy népkert melletti családi ház megvételére. Drága szép emlékű Imre bácsikám viszont erre nem gondolt, helyette a pénzt az utolsó fillérig a családunk gyermekei között osztotta szét. Mivel kislányai nem élték túl a világégést mi lettünk, voltunk a gyerekei.
Egyébként élete utolsó pillanatáig nagy szerencsevadász volt, több kollektívában játszott. Persze mértékkel óvatosan. Ebben a csapatban viszont ez volt az utolsó fogásuk. A többiek ugyanis másként gondolták a pénzfelvételt. Mindannyian tudták, hogy van Miskolcon egy kiskereskedőkből, kisiparosokból álló kör, amely azonnali vevő volt ezekre a nyertes szelvényekre. Akár negyven százalékos haszonnal is készpénzért vették meg a nyertes szelvényeket. Ezzel igazolni tudták, hogy miből futotta nekik új Mercedesre, lakásépítésre vagy egzotikus nyaralásra. Ezek az igazolások szó szerint aranyat értek azoknak, akik bármikor számíthattak egy nagyobb adó vagy egy vagyonosodási vizsgálatra.
Imre bácsi viszont hallani se akart az ilyen umbuldáról. Maga bent be a bankba és a saját nevére kérte a teljes nyereményt. Igaz a rendszerváltás után egy jó ideig tartó hezitálás után revideálta a korábbi egyenes meggyőződését.
Elmesélte, hogy az ötvenes években, amikor Sajószögeden az ottani vegyesbolt vezetője volt megmentette a teljes árukészletet, amikor rájuk tört az árvíz. Sőt még a kazettában őrzött pénzt is. Ő egyedül. A többi boltos sajnálkozva tárta szét a karját, hogy mindenüket elvitte a szennyes ár. Bezzeg Imre bácsi a hatalmas vagyonnak számító negyven ezer forintot megmentette a szövetkezetnek. Mindezért még egy baráti kézfogást vagy egy jóleső vállveregetést se kapott. Ezzel szemben a szövetkezet többi boltvezetője átnézett rajta. Nem is értették, hogy miként lehet valaki ennyire idióta, bosszantotta őket Imre bácsi becsületessége. Majd félévszázad elteltével Imre bácsi is belátta – a hülyeség és a becsületesség nem zárja ki egymást……
Tehát a fenti képen látható igazolást is érdemes lett volt elbotolni….
