Ha jók a számításaim az idén szeptemberben ünnepelnénk a Déli Hírlap alapításának félévszázados évfordulóját. Mivel ott lehettem az első lapszám megjelenésekor és a szerencsétlen sors úgy hozta, hogy a roló lehúzásakor is jelen voltam ezúton jelezném: érdemes lenne megemlékezni a nem éppen fényes jubileumról.
Tisztában, tudatában vagyok annak, hogy munkatársaim közül szép számmal a terhemre róják a lap megszűnését. Valóban volt egy időszak, amikor a rendszerváltás után elhittem, hogy képes leszek a szerkesztőséget megmenteni. Ma már kevesen vannak azok, akik átélték ezeket az éveket.
Emlékeztetőül, én 1969 júniusában érettségi után három nappal farmerban és strandpapucsban sétáltam be a kiadóba újságírónak jelentkezni. Malacom volt megkaptam a harmadik emeleti gyerekszobát, amelyen Varga Rudival kellett osztozkodni. Akkoriban azon a nyáron azon az emeleten konspirált a DH induló vezérkara, hogy megvalósítsa Csala Laci bácsi tervét, a városi napilapot. Lustaságból nem a második emeleti szerkesztőségbe, hanem a szomszédos szobába Bekes Dezső rovatvezetőnek adtam le a kézirataimat. Így aztán, Dezső felfedezettje lettem. Kétszeresen is. Amikor főszerkesztő helyettes lett elsőként választott be a csapatába, amiért sose tudok elég hálás lenni neki.
Kevesen tudják, hogy a rendszerváltás után a Déli lett az ország egyetlen vidéki megyei napilapja. Senki semmi fantáziát nem látott bennünk még a szellemi tőkénket se értékelték a külföldi befektetők. Végül keserves évek következtek és az önállósodott kiadónk 1993 őszére már 30-40 millió forintos csődtömeget görgetett maga előtt. Ebben a válságos helyzetben senki nem látott esélyt a tőkeerős osztrák tulajdonú Északkal szembeni fennmaradásra. Így szinte versenytársak nélkül neveztek ki a kiadó igazgatójának 93 decemberében születésnapi ajándékként. Mint a gladiátorokat szokás az oroszlánok elé úgy dobtak be az arénába. Gondoltam veszteni valóm nincs, bevállaltam, mert ritka jó csapat állt mögöttem. Kiváló tehetséges kollégák, ügyes hirdetésszervezők és mindenre elszánt munkatársak, amelyek tudták nincs hová meghátrálni.
Itt jegyzem meg, hogy a rákövetkező évben a választások után szinte teljesen felszámolták a miskolci Fidesz irodát így az ottani munkanélkülieket is csatasorba állítottam. Megtapasztaltam médiában erősek, rámenősek lehet számítani rájuk. Juhász Judit az akkori kormányszóvivő és Kékesi Gyuri országos barátom összehozott az akkori legnagyobb példányszámú országos napilappal és stratégiai szövetséget kötöttünk. Karosi Imre kollégám ötleteként átálltunk a reggeli megjelenésre és ezzel máris a Magyar Posta kedvencévé váltunk, mivel az Észak-Magyarország átállt az önálló terjesztésre.
Lett jó hat-nyolc esztendőnk – csak leírom, a Népszabadság és az Axel emlőin szárnyaltunk. Később, amikor már az Észak főszerkesztő helyettese lettem egy baráti beszélgetés alkalmával megtudtam – annyira meggyengítettük a piaci pozícióikat, hogy fontolóra vették, bedobják a törölközőt Borsodban.
Csak, aztán ahogy a politikában és az üzleti életben mondják, van, az a pénz amennyiért bárkinek haja korpásodni kezd. Most tessék megkapaszkodni, nem az én kobakomról beszélek az enyém már korábban, ingyen is lisztesedett. Felsőbb körökben úgy a Népszabinál mind az Axelnél megtalálták azt a közös nevezőt, amely miatt a Délit megbuktatták. Az önkormányzat, mint első számú tulajdonos a szocialistákkal az élen a kisujjukat se mozdították értünk. Bármit is kértem, mondtam, az volt a sommás válasz, úgyis megoldod. A lényeg, hogy a választásokig a lapnak az utcán kell lennie ha, törik, ha szakad.
Majd bekövetkezett a krach. A nyomdának 45 millióval tartoztunk, az Észak, hangsúlyozom nem önzetlenül a hónunk alá nyúlt. Tulajdonképpen minden kollégát átvettek és a távozóknak tisztes végkielégítést fizettek a tulajdonosok helyett. Szerintem az utóbbi évtizedekben ennél normálisabb megegyezést, egyesülést sehol nem sikerült ilyen botránymentesen levezényelni.
Sokszor vádolnak, rágalmaznak alaptalanul. Miközben a saját, jogszerű végkielégítésemet se vettem fel, hogy micsoda pénzt kaptam mindezért. Nos, ha hiszik, ha nem egyetlen kérésem volt, hogy amíg tudok, dolgozhatok a szakmában, s kellő egzisztenciával. Az osztrák tulajdonos jót kacagott, amikor ezt meghallotta. Lehet, hogy azt is megjegyezte, ilyen magyar idiótával még nem találkozott.
S mielőtt néhány múltbéli képet közre adok, kérem, jelentkezzenek azok, akik tevékeny részt vennének egy ilyen megemlékezésen. Hogyan képzelik el. Küldjék el az elérhetőségüket, ha vannak régi képeik a közös múltról azt is várnám. S ha valaki minderről másként emlékszik, esküszöm, azt is szívesen megosztom ezen a portálon.
