– Sosem beszélt még nyilvánosság előtt a rákbetegségéről.
– Nem akartam, hogy ezzel foglalkozzanak. Ha felmegyek a színpadra, engem lássanak, ne azt találgassák, éppen hogy vagyok. Akinek kellett, az tudott róla, a családom és a beavatott kollégáim diszkréciójában bízhattam. Amikor pedig a sajtótól egyre többen rákérdeztek, hogy miért tűntem el tavaly hónapokra, elütöttem azzal, hogy az ízületeimet kúrálom, pihenek. Később is csak annyit mondtam, hogy túl vagyok egy nagy betegségen, téma lezárva, beszéljünk másról.
– Mert mostanra végigcsináltam. Az egyik főorvos is biztatott már az elején, hogy beszéljek a betegségről, mert az sokat jelenthet másoknak is, felszabadítólag hathat, mert segíthet ledönteni a tabukat és a szégyenérzetet. Kicsit meg is sértődött, amikor nemet mondtam. Azt válaszoltam neki: én nem ezzel akarok bekerülni a tévébe, meg a bulvárba. Előbb érjünk a végére. Ezzel a mostani interjúval egyébként bajban vagyok, mert nem tudok tanácsot adni, hogy mások hasonló helyzetben mit csináljanak. Nyilván nekem szerencsém is volt, meg jó orvosok kezébe is kerültem, mindig azt csináltam, amit mondtak. Legalábbis majdnem mindig. Mindehhez még hozzájárult az is, hogy nagyon jó természetem van, ami segített máskor is, most is átlendülni a problémákon. Például a komor esős, téli napokon a korom ellenére is napsárga vagy piros pullóvert veszek fel, a sálam is csak úgy virít: mert odakint kosz van, rossz kedély, ezzel dobom fel magam és talán másokat is. Ugyanezt csináltam a betegség alatt és ez nekem segített. Azonban aki nem ilyen fajta, mint én, attól nem kérheti számon, hogy miért látja borúsan a világot, miért depressziós? Ez nem elhatározás, hanem adottság kérdése. Senki sem jókedvében mélabús.
– Mikor derült ki, hogy baj van?
– Vérzést tapasztaltam. Fogalmam sem volt arról, hogy mit kell csinálni. Ápolónő keresztlányomtól kértem segítséget, aki azonnal orvoshoz vitt. Ott rögtön mondták, hogy szövettani mintavételre van szükség. A doktornő azonban már akkor, ránézésre megállapította, hogy ez bizony biztosan rosszindulatú lesz. De mást is mondott ám! Méghozzá azt, hogy éppen a találkozásunkat megelőző héten látott engem színpadon és nagyon tetszett neki az előadás. Bennem ez olyan jó érzést keltet! Ezt azután nem is tudta a várható rossz hír előrejelzésével sem teljesen felülírni.
– A kezelések elején még színpadon állt.
– Végig játszottam a kezelések alatt. 2018 tavaszán kezdődött öt kemoterápiával, azt egy hónapig majdnem minden nap sugárterápia követte, utána még öt kemoterápia. Ez idő tájt egyetlen előadás sem maradt el miattam! Később sajnos már igen. Amikor vége lett a kezeléseknek, valószínűleg elérte a szervezetem a terhelhetőségének a határát. Borzasztó rosszul lettem, nem részletezem. Annyira legyengültem, hogy ki sem tudtam jönni a lakásból. Azt gondoltam, a nehezén már túl vagyok, majdcsak megerősödök. De még csak ezután jött a java! A kezelések ugyanis csak előkészítették a műtétet. Az operáció előtti konzultáción a sebész szavai letaglóztak. Akkor közölte: elkerülhetetlen a végbél kiültetése a hasfalra. Azzal biztatott, hogy ez csak átmeneti lesz, de akkor is összeomlottam. Végül azt mondtam neki: a kezébe adom az életem, cselekedjen tapasztalata és belátása szerint. Megtörtént a műtét.
– Hogy szokta meg az új helyzetet?
– Sehogy. Összeomlott a szervezetem, a világon semmi sem maradt meg bennem, állandóan ürítenem kellett a sztómazsákot. A nyáron a negyven fokos melegben itt voltam a hatodik emeleten, egyik éjjel amikor kimentem wc-re, összeestem és alig tudtam kikászálódni onnan. Az öcsém elvitt magához Balatonfüredre a nyaralójába, ott töltöttem a nyarat. Kínlódtam. Aki imádok főzni és nagyokat enni, rá se tudtam nézni az ételre. 15 kilót fogytam, minden nap infúziót kaptam. És közben utáltam az egész helyzetet, hogy mivé lettem. Utáltam magam!
– Mert nem vagyok normális. Őrült természetem van: örökké jó a kedvem, nem lehet tudni, hogy mitől, hiszen sokszor semmi okom sincs rá. Ha valami rossz történik, ha megharagszom, ha felbosszantanak, azt rögtön kibeszélem, ki- sírom, kiordítom magamból, fűnek-fának elmondom, kipletykálom, de ezzel meg is szabadulok tőle. Vesztem én is össze emberekkel csúnyán életemben, azonban nem tudok haragot tartani. A haragot olyan fölösleges teherként élem meg, amit én nem akarok és nem is bírok hurcolni. De ez nem tudatosság vagy bölcsesség kérdése, ilyen vagyok és kész. Az anyukám volt őrületesen optimista, ennek szellemében nevelt bennünket is. Gyerekkoromban gyakran rám szólt: „Erzsike, mosolyogjál rá arra, akinek köszönsz! Nem rámorgunk az emberekre!” Fodrász volt, imádtak az emberek körülötte lenni az üzletben, a személyisége beragyogta a helyet. Később a saját lányomat én is hasonlóan korholtam, amikor egy zord „tessék”-kel vette fel a telefont. „Nem szólunk így bele a kagylóba, mert elrontjuk a másik napját! Hát kinek van kedve egy ilyen sprőd beköszönés után még beszélni veled?” Egyébként néhanapján magam is rácsodálkozom a jókedvemre és azt mondom magamnak: „Erzsike, mire mulatsz te úgy, mintha éppen arany karikák potyognának az égből!? Te olyan öreg vagy már, veled már semmi jó nem történhet!” Aztán mégis mindig történik valami jó.
– Tényleg nem úgy néz ki, mint aki néhány hónapja még halálán volt.
– A Balatonról még a nyár vége előtt visszakerültem a kórházba. Olyan rongyul néztem ki, hogy a sebész orvos is megijedt, amikor a szabadságáról visszatérve meglátott. Azt mondta, ritka, hogy valakit ennyire megvisel a sztóma, hiszen azzal sok ezer ember él akár évtizedeken át viszonylag normális életet. Augusztus végén meg lehetett csinálni a visszaültetést, azt követően hétről-hétre, szépen fokozatosan visszatért az életerőm. Ma pedig itt vagyok, újra súlyomnál, tettre készen. Három fővárosi színházban játszom, a Játékszínben, a Turay Ida Színházban és a Karinthyban. Hetente fellépek, tudnék akár többször is. De ne mondjon nekem ilyeneket, hogy halálomon voltam!
– Úgy tűnt.
– Egyszer sem jutott eszembe, hogy ebbe én bele fogok halni. Borzasztó volt, szenvedtem testileg és lelkileg, de egy feladatnak fogtam fel az egészet. Az első perctől kezdve így rögzült bennem, hogy akkor most meg kell csinálnom, amit az orvosok mondanak, túl kell esnem néhány nehézségen, ami meggyötör, ám majd utána visszatér minden a régi kerékvágásba. Nem volt betegségtudatom. Talán most többet gondolok a halálra, hiszen hatvanéves kollégáim mennek el, ahhoz képest meg én már olyan vén vagyok, hát mire tervezhetnék még? Olyanokra gondolok, hogy „jaj Istenem, hogy milyen rossz lesz majd halottnak lenni, csak legalább ne szenvedjek előtte, aludjak el!” Na de azért még nem most ám! Amíg játszhatok, addig élni fogok.
– Kár, hogy aki olvassa, nem hallja a nevetését, ahogy minderről beszél. Emlékszik azért mélypontra?
– Amikor megtudtam, hogy Székhelyi Józsi meghalt. Augusztus végén a sebészre várva a kórházban feküdtem nagyon rossz állapotban, amikor felhívtak az egyik tévétől, hogy kérnének tőlem egy telefoninterjút. Rendben, mondtam és kérdeztem, hogy mi a téma? A riporter hölgy közölte: Székhelyi József halála. Tőle tudtam meg. Tisztában voltam vele, hogy nagyon beteg, hogy ő már nem fog meggyógyulni a tüdőrákból, de nem voltam erre felkészülve. Nagyon közel állt hozzám, az egyik legjobb barátom volt a szakmában, ráadásul nálam tíz évvel fiatalabb. Sírógörcsöt kaptam. Ha mégiscsak volt olyan pillanat, amikor a betegségem alatt a halálra gondoltam, ez volt az.
– Került kapcsolatba betegtársakkal?
– Én imádom, ha felismernek, örülök, ha megszólítanak, rengeteg szeretetet kapok. De amikor az onkológián vagy a sugárkezelő előtt várakozva éreztem, hogy rólam pusmognak, azt nehezen viseltem. Láthatatlan szerettem volna lenni. Ez azután majdnem teljesült is, mert egy idő után úgy lefogytam, olyan cefetül néztem ki, hogy már nemigen ismertek rám. Belenéztem a tükörbe reggel, és azt mondtam: „teremtő Istenem Erzsi, te meg hogy nézel ki!” Úgy képzelem, hogy a tébolydában lehetnek olyanok az emberek, mint amilyen akkor én voltam: aki még nem veszélyes, de már nem sok választja el attól. Amikor tolószékben vittek a vizsgálatokra, eltakartam az arcomat. Hiú vagyok, szégyelltem ahogy kinéztem, lógott rajtam minden, a hajam épp csak megmosva, de szanaszét. Egyszer egy nővérke azt tanácsolta: „Erzsike, amikor tolják valahova, könyörgöm, ne beszéljen! Mert még két szobával arrébb, egy ágyban fekvő idős asszony is rákérdezett már, hogy ugye valami színésznő hangját hallotta a folyósóról.” Hát egy kicsit csöndben maradtam, ami azért nem jellemző rám.
– Kicsit igen, kicsit nem. Kislány koromban bocsánatot kértem anyukámtól, apukámtól, mentem rendületlenül gyónni, áldozni. Most is bemegyek a templomba, ha szükségét érzem. Fohászkodom, vagy pontosabb úgy: elmondom a gondolataim. Az egyházat nem szeretem, túl sok dologgal nem értek egyet. Istent úgy képzelem, hogy nem rajtunk kívül van, hanem bennünk. A jóságban hiszek. A betegség alatt sem a vallás nyújtott kapaszkodót. De amikor vége lett, bementem a templomba megköszönni, hogy túlélhettem. Hogy kinek? Magamnak, azoknak akik mellettem és akik velem voltak. Valakinek, akinek a képe nincs előttem.
Rákgyógyítás.hu – B. Papp László
NÉVJEGY
Pásztor Erzsi, mint kiállhatatlan beteg a Jóban-Rosszban forgatásán – Forrás: TV2
Pásztor Erzsi 1936-ban született Budapesten, 1959-ben végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Fővárosi és vidéki színházakban is játszott, Budapesten dolgozott a később megszűnt Petőfi Színházban és a Madách Színházban, vidéken tagja volt a debreceni Csokonai Színháznak, egy évet töltött a szolnoki Szigligeti Színházban, közel másfél évtizedet a Pécsi Nemzeti Színházban, később a Soproni Petőfi Színházban, illetve Székhelyi József akkori direktor meghívására éveken át vendégszerepelt a Szegedi Nemzeti Színházban is. Jelenleg a Játékszínben, a Karinthy Színházban és a Turay Ida Színházban láthatja a közönség. A szakmai lexikon mintegy félszáz játékfilm, ugyanannyi tévéfilm mellett említi nevét, egy időben többet szinkronizált is. Sokan ma is a Szomszédok című sorozat rosszindulatú Janka nénijeként emlegetik, de nem bánja. Legutóbb televízióban a TV2 Jóban-Rosszban sorozatában tűnt fel egy epizódszerep erejéig: egy kórházba került, mindennel elégedetlenkedő – mint fogalmaz – szipirtyót alakított.
Kossuth-díj átvétele 2012-ben a Parlamentben – Fotó: MTI
Kossuth-díjat 2012-ben kapott színházi és filmszerepeiben egyaránt maradandót alkotó, kimagaslóan tehetséges művészetéért, karakterszerepek frappáns, legendás megformálásáért, a közönség odaadó és igényes szolgálatában eltöltött szakmai életpályája elismeréseként. Jászai Mari-díjas, Balázs Béla-díjas, Érdemes művész, Újpest és Budapest XIII. kerülete is díszpolgárává avatta. Kétszer volt férjnél. Első házassága a főiskolán néhány hónapig tartott, második férjével szintén elváltak, egy lányuk született, aki évek óta Olaszországban él, egy idős- otthon vezetője. Egy lány és egy fiú unokája van.
