Két esztendeje jelent meg az utolsó könyvem az Egy malomban örülünk. Ez a szokásos válogatás az Északban már publikált nagyobb terjedelmű írásaimból. Bár a 2017-es kényszerű nyugdíjazásomkor az összes könyvemet letakarították a kiadó ügyfél-szolgálati polcairól valahogyan mégis elkeltek. Akit érdekeltek az írásaim azok még a lakásomra is eljöttek érte.
Sajnos a szokásos könyvtári prezentáció elmaradt. Hiába a megyei közgyűlés elnöke ajánlotta a nagyérdemű Olvasó figyelmébe onnan ki lettem tiltva. Mondván ez egy botránykönyv. Most mondom, hogy ezek az írások fogynak a legjobban. Mindenki kíváncsi a kulisszák mögötti életre, a leleplezésekre, az újdonságra, a megdöbbentő történéseire. S, hogy a kedves igazgató asszonynak is igaza legyen most tényleg szerkesztettem egy botránykönyvet. Az érdemi része kész, barátaim egy ültő helyükben nyálazták végig. Már csak a bírósági végítélet hiányzik a műből. Ott kezdődik, hogy egy rendész megállít a miskolci nagy posta sarkánál. Levernek, mint a vak a poharat az asztalról. Megaláznak, meg bilincselnek és megrágalmaznak. Az ország szinte valamennyi médiumában fegyveres támadónak titulálnak. Ki gondolná, hogy 68 esztendősen micsoda félelmetes tudok lenni. Szövevényes ügy, egy rendőrnő kalandjaival fűszerezve, az ügyész, aki ismeretlenül köszöntgeti a soha nem látott játékvezetőt, aki mellesleg koronatanú. Védett. A műben van egy tabló a szereplőkről, ki kivel mikor és hol. Évekre visszamenően. Önmagukat a közösségi oldalon reklámozták. Nem sejtve, hogy ezek a dokumentumok úgy összerakhatók, mint a legojátékok. Vannak benne megmagyarázhatatlan jelenségek is. Például a tér kamerái egyszerre romlanak el, abban a pillanatban, amikor a drága kék Suzukimmal megállok. Majd egy valahogyan csak rögzíti az eseményeket, azt meg nem lelik a forrónyomosok. Talán mert gyorsan kihűlt.
Van egy olyan jelenet is, amelyben a védett tanú mond valamit – de a rendőrnő – nem hallja. Váltig erősködött, ő bizony nem hallotta, ami elhangzott. A tanú viszont nem egy százas égő, újra kezdi, hogy amit mondott azt nem úgy gondolta. A rendőrnőt is megizzasztja.
Bizonyítási kísérlet fényes nappal a posta előtt. Jómagam, mint a helyi viszkis és a deszantosként elhíresült miskolci rém egy bazári műanyag pisztollyal szimulálom a nem létező támadást. Le és fel, fegyveres rendőrök gyűrűjében, két alkalommal is. Ezt addig kellett gyakorolni, míg a tanú fel nem sikolt: most jó, már látom. Majd vita kerekedik, egyhangúan mondják, állítják, a fegyvernek látszó tárgya – egyébként nem is látta senki még a vak rendőr se – csípőmagasságban volt. Igen ám, de a derék rendész és az én csípőm valamint a kétméteres kajakos tanúé nincsenek egy szintben. Szórakoztató a könyv, a félhomályos húgyszagú cellától egészen a partvonalig. A vége még beláthatatlan messzeségben van. A folytatást az élet írja, de sajnos a főszerepet magam domborítom.
S most a reklám a könyveim, az újra nyomottak már kaphatók a miskolci Déryné utcasarki antikváriumban. Amíg a készlet tart.
S ne feledjék, nem sokára kikerül a nyomdából lányom első kötete – a Sára könyve címmel. S akkortól elbujdokolhatok. Szántó Rita, mint alma messze esett a fájától. Nálamnál sokkal ír. Irigylem, ahogyan a képeket, a hangulatokat mondatokban megfesti. Ritkaság, különös tehetség úgy fogalmazni, hogy a szereplők szemünk előtt teremnek, s még az eredeti hangjukat is halljuk. Szinkronizálja a múltat, igazi betűfestő. Már várom ennek a könyvnek a bemutatóját.
