Ma vasárnap délelőtt ismét megtartották a miskolci zsidóság mártírjainak megemlékezését az Avasi izraelita temetőben.
Immár 75 esztendeje, hogy egy júniusi napon a város zsidóságát marhavagonokra terelték és útnak indították az auschwitzi halálgyárba. Több mint egy félévszázada valamennyi ilyen megemlékezésen jelen voltam. Most is meghallgattam Szlukovinyi Péter elnök úr és Markovics Zsolt főrabbi úr szívhez szóló, torokszorító beszédét. Igazából sajnáltam mindkettőjüket, mert tudom sok újat, megrendítőbbet már nem mondhattak, ha csak azt nem, hogy a barna pestis ismét felütötte a fejét. S nemcsak Európában. Talán erről is szót kellett volna ejteni, de minek, hiszen akik ott voltak mindennap szembesülhetnek az újabb veszélyekkel.
Nem tudom miért éreztem így, talán belefásulhattam a vészkorszak borzalmaiba vagy egyszerűen nincs mit már mondani a holokauszt rémségeiről. Miskolcon a második világháború előtt egy népes, 16 ezer lelkes békés zsidó közösség élt, orvosok, tanárok, mérnökök, ügyvédek és kereskedők, akik az első világháborúban még a hazájukat szolgálhatták a hadseregben. Majd egyik napról a másikra vallásuk, felekezetük miatt számkivetettek, halálra ítéltek lettek. Vajon mit lehet ezen ragozni. Van e a kollektív emlékezetnek egy határa, amelyen túl a soha nem múló gyász hétköznapi sopánkodássá válik. Számomra ez soha nem következhet be.
Jómagam egyetlen nagyszülőmet sem ismerhettem, mert messze határainkon túl kioltották az életüket. A nagyapám, aki az első világégésben tanúsított hősiességéért magas rangú katonatisztként számos kitüntetést kapott 1944 nyarán a gázkamrában végezte.
S Miskolcon kevesen tudják, hogy nem sokkal Trianon után a helyi zsidó közösség egy míves emlékművet állított az első világháborúban elesett zsidó katonák emlékére a zsinagóga udvarán. Kapaszkodjanak meg ezt még soha, senki nem koszorúzta meg, soha senki nem állt oda egy főhajtásra. Még a világháború kitörésének századik évfordulóján sem! Tervezték, hogy Miskolcon, mint az ország más nagyvárosaiban lesz egy emlékműve a holokauszt áldozatainak. Tervezték, de nem jött össze. Különben a mostani megemlékezésen jelen volt a hitgyülekezetének a lelkipásztora és a városháza képviselője. Az előbbi szép beszédet mondott, az utóbbi nagy versmester, bizonyára a meghatottsága miatt nem szólt egy szót sem. 
