Vendégeimet kalauzolom. Olyan pávatáncosan. Ide-oda
csalinkázunk, terelem a figyelmüket, nézzék, amit majd én
mutatok. Messziről jöttek, nem sokáig maradnak Miskolcon.
Igyekszem, csak olyan helyre vinni őket ahol majd
büszkélkedhetek. Nehogy már rossz hírünket keltsék! A
békesség kedvéért a hátsó terelő úton, a Szinva parton
gurulunk Lillafüredre. Magyarázom, humorizálok, van ott
egy csodálatos vízesés, amit szárazság idején kényszerűségből
megiszunk. Rám se rántanak. Másfelé nézegetnek.
Megpillantanak egy fehéres, vasporos, földszintes kastélyszerűt,
a patak túl partján. Hirtelen ukáz: ha nem állok,
meg azonnal ők kiugranak. Tetszik nekik a pusztulásnak
indult gyár és a vele szembe árválkodó veretes kerítéses
épület kontrasztja. Mindent tudni akarnak erről a micsodáról.
Kedvükért már nem kertelek, úgy mesélem, ahogy az
emlékeimben él.
Megnyílt a Hámor étterem
és presszó. Mesélik a barátaim
– úgy a hatvanas évek
derekán járunk –, hogy csodálatos
és pompás terasszal
várja a vendégeket. Nénikém
Margitka, egyszerű bolti
eladó, pénztáros, az Ady híd
mellett az Ócsenás úr vezette
divatáru üzletben, naponta
négy-hat órát áll a pult mögött.
Ott ahol Bálintné, Ilonka
és Rósenfeldné, Margitka is
kiszolgál. Egy ilyen belváros
és vasgyár közötti oda-vissza
gyalogos, sétaút meg se kotytyan
neki. Szombaton délután, Imre bácsikám a szokásos
Munkás-meccset választja a Népkertben. Mi kettesben
kutyagolunk ki az új Szinva parti vendéglátóhelyre. Végigbeszéljük
az utat, hogy miről is, hm…? Margitka jósol.
Elárulja, akinek ilyen szőrös a karja – alig lehetek 13 esztendős,
hamar öregszik. A presszóban szokatlanul nagy a
választék a belvárosiakhoz képest. Kereskedőként óvatos,
megtanít islert vagy linzert, de még dobostorta szeletet
is választhatok. Csak a tejszínhabtól tocsogó sarokházat
kerüljem. A kiszáradó félbe lévő süteményeket szokták így
ehetővé tenni. Örök tanulság.
Majd a fénykorban, amikor délidőben egyszerre háromszázan
ebédelnek, ott többször is megfordulok. Horgász,
iparos, kereskedő vadász és még ki tudja, mennyi bálon
tapasztalom meg, hogy milyen is az üzemi konyha választéka,
amikor a szakácsok ki szeretnének tenni magukért.
Esküvőkön, rendezvényeken elmaradhatatlan a narancskarikákkal
s, petrezselyemmel felcicomázott rántott hús
előtt a sonkába tekert tormakrém, egy pötty majonézzel.
A gasztronómia hétköznapi hősei inkább az alumínium
blaskás, tikettes üzemi étkeztetésre gyúrnak. Az megy nekik.
Ám jön a krach és a kilencvenes évek elejére befellegzik
az ilyen nagy oroszlánetető komplexumoknak.
Szerencsére jön barátunk, Livio Rossi az olasz bútorkirály,
a Tutto Mobili tulajdonosa. Első ránézésre – fején a
szódavizes üveg vastagságú szemüvegével – megállapítja
ennél ideálisabb helyet nem is lelne a portékáinak. Megsúgja,
kényszerűségből nyit Miskolcon. Elárulja, a miskolci
milliomosok a pesti áruházába járnak vásárolni. Dörzsöli a
markát – micsoda biznisz lesz itt. Arra egyikünk se gondol,
hogy a helyi felső száz ezen túl se Miskolcon vesz félmilliós
franciaágyat. Itt csak óvatosan nézeget. Könnyen híre
mehet akár az APEH-székházig, ha helyben hárommilliós
szekrénysorokat rendel. Az ünnepélyes megnyitón dr.
Orosz Gábor államtitkár-helyettes vágja át a magyar-olasz
nemzetiszínű szalagot. Mindegy melyik trikolort tesszük el
emlékbe. Csak forgatni kell. Sokáig virágzik, a bútorüzlet
majd a konkurencia szép lassan betesz, visszavág a tutinak.
Livio Rossi úrral utoljára a miskolci bíróság folyosóján
találkozom. Az kedvenc kis tolmácsnője és az elmaradhatatlan
ügyvédje támogatja a tárgyalóteremig.
Vendégeim a rácson keresztül nagy elánnal fotózzák,
az épületet Szörnyülködnek, álmélkodnak. Hátra-hátra
nézegetnek a már régen nem pipáló gyárkémények felé.
Tervezgetnek, szeretnék tudni kié, lehet, most mert
hoznának ide befektetőt. Esküsznek rá, hogy ezt a hajdan
csicsás épületet mindenáron megmentik.
Fene tudja, nem hiszek már senkinek. Bár reménykedem,
hát ha komolyan gondolják. Majd meg se állunk az
iható vízesésig.
